Mitől lesz boldog az irodalmár? Interjú a friss Széchenyi-díjas Szakolczay Lajos irodalomtörténésszel

A József Attila- és Széchenyi-díjas Szakolczay Lajos 1941. február 27-én látta meg a napvilágot Nagykanizsán. Volt könyvtáros, műszaki rajzoló is, ám végül az irodalomnál kötött ki. Irodalomtörténészként, irodalom- és művészetkritikusként, szerkesztőként (Kortárs, Új Írás, Kortárs) véste fel nevét a magyar irodalom színes palettájára. Fő kutatási területe a határon túli magyar irodalom. Legutóbb a Pannon Tükör folyóirat nagykanizsai rendezvényére látogatott haza szülővárosába, ekkor váltottunk szót vele.

– Képzelje csak, ifjúkoromban majdnem maguknál kötöttem ki – újságolta kedélyesen, miközben leültünk beszélgetni lapunk nagykanizsai szerkesztőségében. – Egy Ajkai Jenő nevű újságíró csábított a Zalai Hírlaphoz. Brazilnak csúfolták barna bőre miatt, de ettől függetlenül kiváló ember volt, szerették a fiúk, a nők, köré gyűltek az újságosstandnál. Valamiért látott bennem fantáziát, tudniillik, megjelent egy novellám a lapban, s amikor már elkerültem Pestre, akkor üzent, hogy esetleg lenne hely a Zalánál. De én addigra már döntöttem, hogy a fővárosba megyek, mert tudtam, hogy egy irodalomtörténésznek kell az a pezsgő közeg, ami ott van – gondolok itt a kávéházakra, az Országos Széchényi Könyvtárra, az Operára, és még sorolhatnám. Ráadásul a kezdetektől a határon túli magyarság érdekében dolgoztam, az meg pláne elképzelhetetlen lett volna Nagykanizsáról.

Fotó: Gergely Szilárd

– Ha már itt tartunk: ma mintha hiányoznának a veretes szavak és a karizmatikus személyiségek a határon túli magyar irodalomból.

– Ez így van, nagyon nagy írókat adtak a magyar és a világirodalomnak az elcsatolt országrészek, de azt most még nem tudjuk, hogy a mai magyar határon túli, kortárs irodalom szereplői, alakítói mivé növik ki magukat. Továbbá a nyelvvédelem, a nemzetiségi jogok védelme annak idején például Erdélyben, a Ceausescu-érában erkölcsi kötelesség volt, s nem tudom, hogy a helyzet azóta mennyiben változott meg, de a fiatalok ma másra koncentrálnak. Talán azért is, mert erős asszimiláció zajlik a határon túlra szakadt magyarság körében – és ez nem feltétlenül erőszakos, hiszen a vegyes házasságok számának növekedéséről van szó. Eközben a költői nyelv is jelentősen átalakult: amíg mondjuk Sütő András metaforákkal és a képes beszéddel mindent el tudott mondani, manapság egyfajta félfilozofikus, félköznyelvi, félmagamutogató, a szavakkal játszadozó költészet a trend. Ez a beszédmód céltalannak tűnik ugyan, de mondom, várjuk ki a végét.

– Most kapta meg a Széchenyi-díjat, ez azt jelenti, hogy szeretik, ami nem túl gyakori egy kritikus esetében...

– Egész életemben csak a munkával foglalkoztam, mindig az egyetemes magyarság érdekében próbáltam tevékenykedni. Fontos szempontom volt, hogy minden körülményben erkölcsös maradjak, azt gondolom, ez fontos, akkor meg főleg, ha az ember másokat kritizál, mert csak így lesznek hitelesek a szavai. Én a kritikusi munkát – mivel az értéktovábbítás a célja – szolgálatnak tartottam és tartom ma is. Mindezzel együtt engem mindenhonnét úgy rúgtak ki...

– Mivel foglalkozik mostanság?

– Nyugodtan írja le, hogy valószínűleg elmebeteg vagyok, mert tavaly 4, azaz négy (!) könyvem jelent meg – válaszolta nevetve Szakolczay Lajos, aki 2016-ban az Orpheusz Kiadótól megkapta Az év legsikeresebb szerzője díjat. – Nem tudom, van-e még egy ilyen hülye, mint én, aki 75 évesen egy évben négy könyvet ír meg. Ezek: Szakolczay levesládája, Időlámpa, Jövőben a múltunk, és most jelent meg a Korunk farsangja, amely tőlem kevéssé szokatlan módon tanulmányokat, esszéket, illetve kritikákat tartalmaz.

– További tervei?

– Nézze, az öregembernek folyton mozog a szelleme, 8-10 újságra, napilapra, folyóiratra fizettem elő és ezen kívül még havonta 40-50 folyóiratot vásárolok meg és olvasok el. Irodalom, képzőművészet, színház, zene és sport – ezek tartoznak az érdeklődési körömbe. Keveset dolgozom, de azt folyamatosan – ezért aztán mindig annyi anyagom van, hogy 3-4 könyvet bármikor meg tudok írni. Konkrét tervem nincs, olvasok és írok, színházba, operába járok, képzőművészeti tárlatokat nyitok, figyelem, szeretem a sportot és minden eredményt tudok, továbbá dolgozom az Írószövetségben is – tehát lubickolok az életben, úgy látszik, nem tudok megnyugodni és ebből az izgágaságból mindig kisül valami. Viszont egyvalamit nagyon sajnálok: fel szerettem volna ajánlani egy határon túli egyetemnek a könyvtáram, de nem kellett senkinek. Elmentem Beregszászra, ám a rektor nem jött el a megbeszélésre. A kis lakást, ahol a könyveim voltak, eladtuk és vettünk Kismaroson egy ötszobás házat. Most oda szállították le 550 ezer forintért a hatszáznegyven doboznyi könyvgyűjteményt... De mindegy is, engem a pénz soha nem érdekelt, a Magyar Fórumnak 150 kritikát írtam már, amikor megkérdeztem, hogy nem kaphatnék-e egy tiszteletpéldányt a lapból, ha már benne vagyok? Három év alatt küldtek kettőt. Megírom, leadom, aztán ha megjelenik, meg is veszem – számomra ennyi a boldogság...