Fedél és remény nélkül – Rászorulók szilvesztere Keszthelyen

„Adjon Isten minden jót, jobb időt, mint tavaly volt”- így fogadta ellátottjait Komoróczi Lajos, a keszthelyi nappali melegedőt és népkonyhát működtető Szent Erzsébet Jótékonysági Alapítvány vezetője kedden reggel.

– Az év itt is úgy indul, mint bárhol máshol, ahol az új esztendőben még nem látták egymást. Mindig boldog új évet szoktunk egymásnak kívánni- mondta a vezető.

Reggelire virslit kaptak a rászorulók és a pezsgős koccintás sem maradt el, szigorúan alkoholmentes pezsgővel. Az alapítvány egyedül élő idősekről és hajléktalanokról gondoskodik. Az időseknek lencsét főztek, hiszen szerencsére nekik is szükségük van, a fedél nélkül élőknek pedig adományként kapott két pontyból halászlevelet. Az ebéd utáni beszélgetés kicsit pótolta a szilvesztert, hiszen pénteken nyitva utoljára a nappali melegedő.

70-75 személynek nyújtanak segítséget, közülük ötvenen térnek be rendszeresen a nappali melegedőbe és népkonyhára. A hajléktalanok száma 15-20 fő.

– Vannak néhányan, akik sajnos nem, vagy nagyon ritkán jönnek be hozzánk, pedig itt kapnának ételt, biztosítunk fürdési lehetőséget, tiszta ruhát. Ahogy a gyermek beszokik az óvodába, a folyamat lejátszódik fordítva is: akik nem járnak be hozzánk, a társadalomból való kiilleszkedés folyamatában vannak. Ez az oka, hogy nem keresik a többiek társaságát – világított rá Komoróczi Lajos. Úgy fogalmaz: a hajléktalanság nem csak lakásnélküliséget jelent, egyfajta személyiségállapot.

–Ezen az úton, melyen ők elindultak- és ez évekig, évtizedekig tartó folyamat- olyan szinten változik a személyiségük, hogy már nem tartják értéknek azt, amit az átlagember fontosnak tart: az emberi kapcsolatokat, hogy tiszta ruhában legyenek, hogy társalogjanak. Ők elvannak a maguk világában. Hiába beszélünk velük és ígérik meg, hogy jönnek, mégsem jönnek- mondta el az intézményvezető. Ők azok, akik koldulnak, nekik már semmi más nem fontos, csak az, hogy legyen mit enni és inni.

Akik betérnek az alapítványhoz, segítséget kapnak, de szigorú szabályokat kell betartaniuk. Mindegyikük más és mindegyikük máshol tart az említett folyamatban. Komoróczi Lajos felidézte: pénteken, mikor az óév utolsó munkanapján bezártak, egyik ellátottuk odament kolléganőjéhez, elbúcsúzott tőle és sírt. Ők csak az alapítvány munkatársaira számíthatnak.

– Ők nem úgy lettek hajléktalanok, hogy soha nem volt családjuk. Elváltak, vagy élettársuk volt, van egy vagy több gyerekük. Amikor egyikük azt mondja nekem, hogy véletlenül találkoztam az utcán a lányommal, az szörnyen hangzik. Ettől már csak az hangzott szörnyebben, amikor másikuk azt mondta: véletlenül találkoztam anyámmal. Azért, mert kéreg van a szívükön, lelkükön, azért még éreznek. Ez az időszak őket is jobban megviseli- mondta az ünnepekről az intézményvezető.

Az alapítvány egyik ellátottja, Csepán Béla számára sem volt ünnep a szilveszter: átaludta az új év beköszöntét.

– Jelenleg egyik vagy másik havernál vagyok -mondta a hajléktalan férfi, aki 1994-ben Marosvásárhelyről érkezett Keszthelyre. Akkor egy szabóságba hívták – a szakmája szabó – s ott is dolgozott tíz évig, munkaadója szállást is biztosított neki. Ám a szabóság megszűnt, albérletbe kényszerült, pár hónapos munkákat talált csak, amiből már nem tudta megoldani lakhatását. Évek óta nincs otthona. Amikor arról kérdeztük, mit vár az évtől, egyetlen vágyát fogalmazta meg.

– A tervem csak annyi volna, hogy a lányom meglátogatna. Ígérte tavaly, hogy nyáron eljön, de annyiban maradt. Én abból a levés pénzből, ami kapok, nem tudok elmenni. Más tervem nincsen, csak szeretném, ha ebben az évben csak eljönne.