Balog Ferencné családjában három generáción keresztül öröklődött a postás szakma

Nemrég Nagylengyelben a helytörténeti kiállításon megpillantottam egy régi telefonközpontot, amely a múlt század második felében sokaknak segített elérni szeretteiket, vagy intézni a különféle ügyeket. Ha a központ mesélni tudna, biztosan sok izgalmas és megható történetet elevenítene fel hosszú szolgálatából. Helyette az eszköz egykori kezelője, Balog Ferencné mesélt a postás szakmáról, ami a családjukban három generáción keresztül öröklődött.

– Nagyapámmal kezdődött a posta, ő még postakocsis volt, ami azt jelentette, hogy a saját lovaival hozta Egerszegről a postát. Itt, Nagylengyelben már volt egy postahely, de az nemcsak a helyi küldeményeket kezelte, hanem a környékbeli településekét, így Milejszegét, Petrikeresztúrét, Gellénházáét és Lickóvadamosét is. Akkoriban innét az állandó postahelyről vitték el a kézbesítők a többi postaanyagot – avat a részletekbe Balog Ferencné.

Marika néni nagypapája a harmincas-negyvenes években volt postás, és nagyon sok történetet mesélt a családnak.

– A postakocsizásról eszembe is jutott egy történet. Mikor Bazitáról jött a papa a kocsival, két fiú utánaállt és követni kezdte. Mikor papa meghajtotta a lovakat, a fiúk is gyorsabban mentek utána. Amikor a papa lassított, akkor a fiúk is. Nagyon megijedt, hogy ha kiér a faluból, akkor őt megtámadják. Hirtelen lenyúlt az ülés alá, előkapta a „fegyverét”, fölállt és elordította magát: – Most én meg lövök! Erre a két fiúnak inába szállt a bátorsága és elszaladtak – nem tudván, hogy a „fegyver” csupán egy suszterkalapács. Mikor gyerekek voltunk, mindig mondtuk neki, papa mesélje el a suszterkalapácsosat, és ő mindig nagy átéléssel mondta el a történetet.

A szakma apáról fiúra szállt, így Marika néni édesapja is postás lett.

– A papa után az édesapám lett a postás, aki 40 évig dolgozott ebben a szakmában, utána meg én következtem 38 évig. Most gondolja el, majdnem száz évig postások voltunk, ez három generáció. Papával kezdődött, aztán velem lezárult a postáskodás. Sajnos ma már postánk sincs, és a régi épület sincs meg. 2004-ben mentem nyugdíjba, és hamarosan mobilposta lett a faluban.

Három generációt ölel át a postás szakma önöknél. Hogy emlékszik vissza a változásokra a postakocsitól a modern központig, a papír alapútól a számítógépes adminisztrációig?

– Hatalmas lépések voltak ezek, sok változást megéltem a pályám során. 1966-ban kerültem a postára, akkor a telefonközpontot kezeltem. Először csak néztük egymást, én meg a központ. A főnököm, Kulcsár Károlyné nagyon türelmesen tanított engem a távbeszélő kezelésére, meg aztán később a hírlapszámadás készítésére, a pénztárszámadásra. Úgyhogy amit a postáról tudok, azt tőle tanultam. A központ kezelése nem volt egyszerű. Mondok egy példát: ha Kustánszeg beszélt mondjuk Egerszeggel, akkor az a vonal tabu volt, azon már nem tudott senki sem hívni. Mindig figyelni kellett, beszélnek-e a felek, mikor végeznek, mert csak akkor tudtunk újabb hívást fogadni. Ilyen vonalunk négy volt a központban. Ha előfizetőt csengettek, akkor egy kis tábla leesett, és oda jelentkeztünk be. Ha ő kért egy helyi számot, akkor azzal a zsinórpárral föltárcsáztuk, fölcsengettük azt a számot, és akkor ők tudtak beszélni. Hogyha távolsági beszélgetést kértek, akkor egy kis távbeszélőjegyre fölírtuk, hogy mit kér, melyik előfizető kéri. Ezután megkérdeztem Egerszeget, tud-e adni szabad vonalat. Ha igen akkor elkértük a számot, ugyanazzal a zsinórpárral felcsengettem az előfizetőt, és akkor mondtam, hogy itt van Szombathely, lehet beszélni. És akkor meg kellett indítani az órát. Két óra volt a központon. Három percig egyforma volt a díj, három percnél csengetett, utána be kellett figyelni – tulajdonképpen hallgatózni, hogy még beszélnek-e, amit mérni kellett, és mikor végeztek, rá kellett írni a papírra a beszélgetés időtartamát, és ki kellett díjazni az úgynevezett díjövek szerint. Ezek percek és távolság szerint eltérő költségek voltak.

Mondhatjuk, hogy ez egy bizalmi állás volt? Azért itt sok mindenkivel beszéltek, és néha-néha meghallhattak érdekes dolgokat.

– Nem értünk rá hallgatózni, mert állandóan csengett a telefon, vagy táviratot adtuk le. Engem nem érdekelt mások beszélgetése, csak csináltam a dolgomat.

Mikor volt a változás, mikor váltottak modern eszközökre?

– 1991-92 körül szerelték le a telefonközpontot. Huszonöt évig volt a munkaeszközöm, igazi bútordarabbá vált számomra, aztán egyik napról a másikra leszerelték, és egy lyuk tátongott a helyén, amiből vezetékek lógtak ki. Ekkor éreztem, most ennek az időszaknak vége. Kérdeztem, hova viszik a telefonközpontot, azt válaszolták, leselejtezik. Sikerült elérnem, hogy itt hagyják, hiszen az én életemhez és Nagylengyel történetéhez is szorosan kapcsolódik. A központ leszerelése után a posta is kapott egy számot, a 360-038-at, amin páran fölhívtak, hogy adjam a gellénházi gyógyszertárat. Mondtam, most már lehet tárcsázni, akit akar, azt hívhat, nincs központ. Nehéz volt megszokni, hogy nem kell hívásokat fogadni, nem kell kapcsolgatni. Végül is szerettem csinálni. Sok munka volt vele, sok idegesség, de szép emlékek kötnek hozzá.

Nagylengyelben, a falu központjában volt a postahivatal, a Balog család mellette lakott szolgálati lakásban, később építkeztek és elköltöztek. Akkoriban is forgalmas hely volt a posta.

– Sok volt a munka, sok volt az átutazó a faluban. A postai munka mellett volt lottó, először az offline, utána az online gép, ami eleve nagy forgalmat hozott. Nagyon sok volt az adminisztráció, mindent vezetni kellett, és a nap végén összesíteni. Mindig dolgoztunk, szünet nemigen volt, sőt, túlórázni is kellett ahhoz, hogy tényleg mindent precízen meg tudjunk csinálni.

Miért választotta a postás szakmát?

– Az igazság az, hogy nem a posta volt az elsődleges tervem. Elmentem Szombathelyre felvételizni a tanítóképzőbe, mert gyerekekkel szerettem volna foglalkozni. Sajnos nem sikerült, mert énekelni egyáltalán nem tudtam. Régen nem volt külön énektanár, az alsós tanító oktatott mindent. Ekkor jött édesapám és azt mondta nekem, hogy legyek postás, mert az nyugdíjas állás. Így lettem harmadik generációs postás. Emlékszem az első fizetésemre, 670 forint volt, ami akkor jónak számított.

Nem bánta meg, hogy nem lett tanító?

– Szerettem volna, de végül a postás szakmát is megszerettem. Szerencsém volt, hiszen nagyon jó munkatársaim voltak. Mindenki tisztességgel, becsülettel dolgozott. Másképp nem lehetett.

Marika néni rengeteg történetet mesélt, de zárásként egyet kiemelt a sok közül.

– Bakon helyettesítettem és bejött egy bácsi. Láttam, hogy tanácstalan, ezért megkérdeztem, miben segíthetek. A Polgárnét kereste, akit én helyettesítettem. Kiderült, a takarékba akart pénzt tenni. Mondták neki a dolgozók, hogy adja nekem. Nézett rám és kisvártatva azt mondta: ennek a kislánynak adjam oda a pénzemet? A bácsi sokat gondolkodott, félreállt. Végül odaadta a pénzt, nem nagy összeg volt, talán száz forint. Szépen megmutattam neki, hogy nézze, ennyi volt benne, ennyit tettünk bele. Kifele menet még visszaszólt nekem: a pénzemet meg jól zárja ám be!