Volt egyszer egy Zalakerámia?

A friss hírek arról szólnak, hogy zajlik a végkielégítés, az elbocsátott dolgozók új munkahelyeket keresnek, találnak, egy korszak tehát a végéhez közeledik.
A következő beszélgetés igyekszik tágasan közelíteni a zalai gazdasági szerkezet majd’ egy évszázados legendás gyárának történetéhez. Az áttekintést nem is ejthetnénk meg autentikusabb szereplővel, mint az egykori vezérigazgatóval, Katona György közgazdásszal, aki 1976-ban igazgatóhelyettesként kezdve 1996-ig vezette a vállalatot. (Azóta a búcsúszentlászlói születésű, 1956-ban egyetemre Budapestre kerülő, művészetkedvelő férfi nyugdíjasként elvégezte az iparművészeti egyetemet, több képzőművészeti becsüs tanfolyamot, a gyerekeitől elvárta a diplomát és a nyelvvizsgát.)
– Az itteni agyaggal kezdődött minden. A tófeji agyag ugyanis jónak bizonyult csempe készítésére, noha a jellegzetes vörös színe miatt voltak kétkedő hangok is. Ráadásul Tófej a hetvenes évek elején, ahogy rengeteg hasonló és kisebb falu Magyarországon, egy párthatározat alapján elsorvadásra ítéltetett, azaz nem fejlesztendő kategóriába került. Egy évig kellett harcolnunk, hogy erről a listáról lekerüljön a község, és haladhassunk a fejlesztéssel – Katona György nagyon nagy empátiával, aggodalommal figyeli a mai történéseket, ha valaki zalakerámiás volt, alighanem örökre az marad. – Ismeretes, hogy az 1920-as években itt megtelepedő olasz Celotti család mellett Németh János keramikus művész felmenőinek is köze volt a kerámia és cserépkályhagyártás kialakulásához. Mi is olasz cégtől vásároltuk a gépeket és a technológiát, velük együttműködve fejlesztettünk. A nyolcvanas években nem volt olyan magas állami kitüntetés, amit a sikereinkért meg ne kaptunk volna. Zalakomárban cementburkolólap gyártás, Sümegen mészkőbánya csatlakozott a termeléshez, utóbbi azért is, mert a tófeji agyaghoz mészlőliszt kellett adalékként. Konkurencia? A budapesti Pietra esetleg és a FIM, azaz a finomkerámia cégegyüttes: Herend, a pécsi Zsolnai és az alföldi porcelán. Mi kilógtunk közülük azzal, hogy nem állami, hanem tanácsi cég voltunk.

-Piac?

– Tudvalevő, nálunk hiánygazdálkodás volt 1990-ig, TÜZÉP-eken keresztül értékesítettünk, nem könnyen, a külföldi, nyugatnémet és osztrák lehetőségeket pedig csak sok-sok utánajárással kaptuk meg. A Szovjetunióba féláron kellett értékesítenünk, a különbözetet a Pénzügyminisztérium utalta nekünk. Fogalmunk nem volt,  hova ment a csempénk. Ragaszkodtunk a nyugati szabvány minőséghez, mert világos volt, hogy csak így tudunk megmaradni. Az értékesítési volumen körülbelül 1 millió négyzetméternyi volt a nyolcvanas években, úgy, hogy saját iparművész által tervezett egyedi csempéket gyártottunk.

– A tófeji agyagkapacitás nem merült ki?

– Nem, még most is bírná. Sőt, a műszaki paraméterei,  a törhetőségi tényezői jobbak is voltak, mint az olasz csempéké.

– Mi történt 1990-ben?

– A társasági törvény már 1988-ban megjelent, igyekeztünk naprakészek lenni a jogi kérdésekben, jól ment az exportunk, így a befektetői érdeklődés is megérkezett. Egy angol társaság 52 százalékos részarányt ért el a befektetésével 1991-ben. Ezzel mentünk aztán a tőzsdére az év végén. A részvénykibocsátás 1530 forinton történt meg, öt év múlva már több mint 12 000 forintot ért ugyanaz a részvény.

– Ez lehetett a cég zenitje, a története csúcspontja?

– Azt hiszem, ki lehet jelenteni, de akkor ilyen növekedést szinte senki sem tudott elérni a londoni tőzsdén. Hozzá tartozik, hogy 1994-ben vettük meg a tófejinél háromszor nagyobb romhányi állami vállalatot, két év múlva egy zágrábi és bukaresti gyárat.  Nem is tudom, azoktól mikor vált meg a cég. A tulajdonosi szerkezet is változott, a magyar állam eladta a részvényeit, külföldiek vették meg, főleg angliaiak. Amikor én befejeztem, a dolgozói és külföldi kézben lévő részvények alkották a pakettet. A nyugodt munka körülményei azonban ezzel párhuzamosan sajnos folyamatosan romlottak. Volt a levegőben egy „itt biztos mindent le lehet tarolni, mindent meg lehet szerezni” attitűd a gazdaságban, nemcsak magyar részről. Nehéz volt a szabadrablást fékezni.
Megállunk ezen a ponton,  Faludy György költő mondását idézzük: „a szocializmus bukása után a kapitalisták példátlan elszemtelenedése következik”.

– Most mennyit ér a Zalakerámia-részvény?

– Semennyit. Hiszen 2005-ben kivonult a tőzsdéről.  

– Mennyien dolgoztak a Zalakerámiánál a legjobb években?

– Az összes telepet, köztük a budapesti, zalaegerszegi részleget beszámítva legalább 1500 ember dolgozott a Zalakerámia kötelékében.

– Hol helyezkedett el a Zalakerámia akkor a hazai gazdasági palettán?

– A gyógyszeripar például biztosan megelőzött bennünket, mi egy a maga területén sikeres, de nem túl nagy cég voltunk. Igaz, sok-sok magyar vállalatvezetővel, bankárral utaztam hetente vasárnap esténként ugyanazzal a repülővel Londonba, ez szerintem sokat elárul.

– A hazai bérek, fizetési, jövedelmi kondíciók között milyen helyet foglalt el a Zalakerámia ezekben az években?

– Nem tudok pontos adatot mondani, de biztosan a felsőbb kategóriába tartoztunk. Például aki 20 éve ott dolgozott, automatikusan kapott a további években évente 5 százalékos fizetésemelést. Ennek az értelmét az is adta, hogy akkoriban a nyugdíjat az utolsó munkában töltött 5 év bére alapján határozták meg. Az én kezdő fizetésem 1976-ban 5000 ezer forint volt, bár ez a húsz évvel későbbi állapotok megítéléséhez nem releváns.

– A menedzsment és a kétkezi munkások milyen iskolákból jöttek? Volt a cégnek kedvező szakirányú szakképzés?

– A vezető team természetesen közgazdászokból, mérnökökből állt, úgy vélem, a vállalatszervezés magas színtű volt, olyannyira, hogy  harminc év múlva is megállja a helyét, legalábbis egy két évvel ezelőtti egyetemi konferencián hallottam azt, amit mi már akkor alkalmaztunk. A stratégiai elemzés, a piackutatás a költségelemzés, a nemzetközi trendek figyelése alapfeladat volt. A munkások a zalai szakmunkásképzésből érkeztek, de a csempekészítő szakmunkát kifejezetten sehol nem oktatták középszinten, tehát a gyáron belül tanulták meg a speciális feladatokat.
A betanított munkát általában pejoratív felhang kíséri, ez alatt ezesetben inkább kvalifikált, különleges munkavégzést értsünk. Modern technológia, anyaghasználat, művészi megvalósítás, így írható le a Zalakerámia akkori receptje.

– Milyen volt a termékpaletta?

– Függött a mérettől, a színektől, a dekorelemektől. Az elején 15x15-ös csempével kezdtünk, több tucatnyi változatról tudok beszámolni.
Mi romlott el? A tulajdonosi hozzáállást kulcsfontosságúnak tartja Katona György, biztos benne, a vezetők akkor viszik előre a cég ügyét, ha nemcsak kivenni akarnak belőle. Nem az a lényeg, hogy hazai legyen a tulajdonos, hanem a hosszú távú gondolkodás, a motiváció megléte.
– De a külső környezet, piaci klíma, a beszűkülés és a költségek növekedése is mind-mind sújtotta a vállalatot. Nyilván a legutóbbi fejlemények, a brutálisnak mondott energiaköltségek sem szolgálták a cég javát, de nem most kezdődött a baj – Katona György szerint. – Folyamatos visszafejlődés figyelhető meg, jobban kellett volna talán követni a nemzetközi lakáskultúra trendeket, de ahhoz meg új gyártósorokat kellett volna beállítani.

– A hazai törvényi-jogi környezet hatása?

– Persze, a bevezetett bányajáradék hatása nagyon súlyos. A négyzetméterenkénti 10 forint helyett 1000 forint lett. Ha egy 3000 forintos csempéből ezt levonjuk, szerintem már nemigen lehet nyereséggel számolni, még akkor se, ha a cégnek számos egysége van külföldön és idehaza, az egyik oldalon keletkező veszteséget kipótolhatja a másik nyereségével.

– A gyarapodó számú magyar tulajdonos tehát nem garancia egyelőre a hazai gazdaság árnyalt fejlesztésére, fejlődésére?

– Én úgy gondolom, hogy a helyzetben lévőket nálunk egyelőre még csak a pénz mozgatja,  ami részben érthető, hiszen sokáig nagyon kevés volt belőle mindannyiunknak. Pedig előbb-utóbb rá kell jönni, hogy a magas bevételből vissza is kell juttatni valamit a közösségnek. Ezt a hitvallást, erkölcsi-etikai muníciót gyerekkorban lehet megtanulni, megérezni, enélkül marad az érték nélküli habzsolás.