Pálinkafőzés Zalában a szocializmus idején

Tesszük ezt annak ellenére, hogy a szeszes ital ma is használatos desztillációs előállítását először Itáliában alkalmazták a XI. század végén. A magyar kezdetekről a XIV. század elejére utalva található feljegyzés. A pálinka megnevezés első írásos említése pedig 1630-ból való, és a szlovák palenka szóból származik. Ez akkor még a gabona-, a gyümölcs- és borpárlatok közös megjelölése volt. A gyümölcspálinka csak később jelent meg Magyarországon, és az erre utaló első írásos adat 1658-ból származik.

Monopólium 1938-tól

A szeszgyártás, mint biztos és tekintélyes bevételi forrás hazánkban 1938-tól vált állami monopóliummá. Ezzel megteremtve a zugpálinkafőzés alapjait is, ami a szocializmus idején kapott némi politikai mellékízt.

A korszakról Kiss Nóra, a Göcseji Múzeum néprajzkutatója írt tanulmányt, jelentős mértékben támaszkodva a témához kapcsolódó, a Zalai Hírlapban négy évtized alatt megjelent cikkekre. Ebből idézzük fel a fontosabb részeket.

Államosítás 1949-ben

A háború utáni nagy változás kezdetét jelentette, hogy 1949-ben államosították az ország 60 legnagyobb pálinkafőzdéjét, amelyek ezt követően a Gyümölcsszeszipari Nemzeti Vállalathoz tartoztak. Ez után nem sokkal a kisebb pálinkafőzdék államosítása következett az országban, ez történt Zalaegerszegen is, ahol két szeszfőzdével – az egyik a Fürst Sándor, a mai Vizslaparki és Petőfi utca sarkán állt – 1951-ben megalapították a Gyümölcsaszaló és Szeszfőző Vállalatot hét dolgozóval. A kezdeti években a felvásárolt gyümölcsöt dolgozták fel, és vállaltak bérfőzést is. Az egerszegi főzdébe mintegy kétszáz gazdától érkezett a feldolgozandó főleg szilva, körte, törköly és alma a csácsbozsoki, ebergényi, bocföldi és döbrétei hegyekből.

A következő években nagy lendülettel bővítették a vállalatot: 1958-ban már 39 pálinkafőzde tartozott hozzá, és a vállalat főleg a lakossági pálinkafőzetéssel, bérfőzéssel foglalkozott. Ez az úgynevezett feles bérfőzési rendszerben zajlott, ami azt jelentette, hogy a lefőzött pálinka fele az állam készletébe került. A főzetőnek ezen felül ki kellett fizetnie a főzetési díjat és a szeszadót, valamint gondoskodnia kellett a szükséges tüzelőanyagról is. Mindez sok fáradsággal és költséggel járt, hiszen minden anyagot a főzető szállított a helyszínre.

A Zala megyében működött másik államosított pálinkafőzde a nagykanizsai szeszgyár volt. A gyárat 1903-ban alapították Dunántúli Mezőgazdák Szeszfinomító Részvénytársaság néven, majd 1945-ban az államosítást követően Nagykanizsai Gyümölcsszeszipari Vállalat néven működött tovább. Itt a termelés modern, gépesített körülmények között folyt: a vagonokban és teherautókon érkező alapanyagot szállítószalag vitte az aprító- és darálógépekhez, a szeszes italok 5 főző- és 6 finomítóüstben készültek. A kanizsai üzem fő produktuma az exportképes pálinka volt.

Gazdaságtalan működés

A zalai pálinkafőzdék működésének talán legnagyobb problémáját azonban a gazdaságtalan üzemelés jelentette. Jó termésű évben nehézséget okozott a gazdák bérfőzési igényeinek megfelelni, máskor a kedvezőtlen főzési feltételek miatt nem volt munkája a főzdéknek.

Ilyen körülmények között is születhettek azonban kiugró teljesítmények. Például 1958-ban az alsónemesapáti szeszfőzdét a szocialista ipar úttörőjének nevezték, ugyanis 24 óra alatt 100 liter pálinkát főztek el, miközben a dolgozók hiába kérték, hogy a petróleumlámpa helyett vezessék be a villanyvilágítást. Helyzetük nem volt egyedi, 1962-ban a korpavári üzem dolgozói is petróleumlámpa gyenge fénye mellett dolgoztak, miközben pár méterre volt tőlük húzódott a villanyvezeték. Ráadásul évek óta hátráltatta a munkájukat, hogy a kútjuk vízszintje az első műszak után annyira leapadt, hogy órákig kellett várniuk, amíg az elegendő mennyiségű víz újra összegyűlt.

Lassan haladt az üzemek korszerűsítése, a főzőberendezések modernizációja is. Az egerszegi vállalat legnagyobb kapacitású szeszfőzdéjében, Dióskálon 62 éven keresztül szolgált a berendezés gőzkazánja, amikor személyi mulasztás miatt üzemképtelenné vált. A vállalat hosszas kutatás után a MÁV rákosrendezői bontótelepéről szerezte be pótlásként egy forgalomból kivont mozdony kazánját, amit még fel kellett újítani, vizsgáztatni, hogy ipari célra használhassák.

Kevés volt a tárolóhely

Szinte minden főzdében gondot jelentett a tárolótér hiánya. Ennek megoldására már az 1950-es években felmerült, hogy jelöljék ki a fejlesztésre érdemes üzemeket, és a többit leállítva, az ott használt tárolóeszközöket vegyék át a megmaradó főzdék. 

A nagykanizsai szeszgyár valamivel kedvezőbb helyzetben volt, 1966-ban két 500 köbméteres cefretartályt építtettek, ezzel 150-ről 250 vagonra nőtt a szeszgyár tárolókapacitása. Eközben a négy állami főzéssel foglalkozó főzde tárolókapacitása összesen 82 vagon volt.

Évi 600 ezer liter pálinka

A mennyiségekről annyit: Zalában a hatvanas években átlag 600 ezer liter 50 fokos pálinka készült évente lakossági bérfőzésben. Ezen felül  volt az állami pálinkafőzés mennyisége. És ez csak a legális főzésből kikerült pálinka, mert a zugfőzés is dívott.

A pálinkafőzés szezonalitás is gondot jelentett. Hiszen a munka általában szeptemberben kezdődött és március-áprilisig tartott, ez jó gyümölcstermés esetén is csak 9-10 hónapnyi munkát jelentett. 

Szesz, üdítő és műjég

A szezonalitás miatti veszteségek kiküszöbölésére 1961 júliusában összevonták a Zala megyei Gyümölcsaszaló és Szeszfőző Vállalatot, a nagykanizsai, valamint a zalaegerszegi Szikvíz- és Jéggyártó Vállalatot. Egy jött létre a Zala megyei Szesz- és Szikvízipari Vállalat Az új cég profilját a gyümölcspálinka-főzetés, a gyümölcsaszalás, a szóda- és üdítőital-termelés, valamint a műjéggyártás alkotta. A szóda- és üdítőital-gyártás fő szezonja épp arra a nyári időszakra esett, amikor a szeszfőzdék termelési gondokkal küzdöttek, így észszerű döntésnek tűnt a két különböző profillal rendelkező üzem összevonása.

A főzetés díját 1964-ben 60 százalékra emelték, vagyis ennyi került az állami készletbe. Emellett az állami rész tüzelői díját is a főzetőkre hárították. Ennek azonnali hatásaként a lefőzött mennyiség visszaesett 400 ezer literre. A kedvezőtlen rendelet miatt többször megtörtént, hogy a gazdák értesülve a változásról főzde udvarán öntötték ki a cefréjüket. Két évvel később visszaállították a korábbi feltételeket, így a főzetők kedve ugrásszerűen megnőtt. 

Pár évvel később viszont telítődött a piac, például 1967-ben a rekord gyümölcstermés miatt országos méretekben is megnőtt a pálinkafőzés. Eladni egyre nehezebben lehetett, ráadásul zöme nem érte el az exportminőséget. A többlethez hozzájárult tsz-főzdék belépése is, s mivel a pálinka ára maximált volt, amitől csak lefelé térhettek el, a tsz-ek olcsóbban tudták előállítani saját termésükből a pálinkát.

Megszűnik a feles főzés

Pár évvel később, 1970-ben jelentősen változott a pálinkafőzés rendszere. Megszűnt a feles főzés, hogy ne halmozódjanak tovább a gyenge minőségű – törköllyel vegyített, nem nemes – pálinkák az állam készleteiben. Az új szabályozás szerint bérfőzésnél a pálinka teljes mennyisége a főzetőt illette, a szeszadót pedig kizárólag pénzben lehetett megfizetni. A főzetési díj változatlan maradt.

Emiatt a következő évre, 1971-re közel 40 százalékkal, az 1960-as évekhez képest 65-70 százalékkal csökkent a Szesz- és Szikvízipari Vállalat bérfőzése, pedig éppen erre alapozták a működését. 

Az új higiéniai és vízügyi szabályozások miatt a bérfőző, de gazdaságtalan szeszfőzdék egy részét felszámolták. A vállalat 1973-ban még működő 21 üzeme közül az év végére 11-et bezárt, és a következő évben már csak 10 településen működtetett szeszfőzdét.

Ezzel párhuzamosan fellendült a zugfőzés, a könnyen megszerezhető haszon lehetősége, s hogy a bírságnak nem volt visszatartó ereje, mind erősítette a zugfőzést, amit a közvélemény nem is tartott bűnnek. 

A pénzügyőrök az 1950-es években 300-350 illegális pálinkafőző berendezést foglaltak le évente Zalában. Ez a szám az 1970-es években is 150 feletti volt. Csökkent a lefoglalt pálinka mennyisége is, mert a zugfőzés termésén rövid úton túladtak. Közben a zugfőzés a falvakban, a szőlőhegyeken, de még a városi emeletes bérházak fürdőszobáiban is folyt. 

Zugfőzésből a bírságot

Előfordult, hogy erdő sűrűjében, patak partjára épült az üzem, ami több sátorból és földbe vájt kunyhókból állt, a zugfőzde előtt pedig cefrével teli hordók sorakoztak, várva a feldolgozást. Akadt olyan zugfőző, akit harmincszor kaptak el a pénzügyőrök. Egy kiskanizsai asszony 1977-ben, amikor harmadszor érték tetten a pénzügyőrök, azt mondta azért főzte újra a pálinkát, hogy az előző bírságot legyen miből kifizetnie.

A falusi boltokban is egyértelműen kimutatható volt a zugfőzés hatása. Hiszen egy több száz lakót számláló településen 10 liter pálinka se fogyott el kocsmában egy hónap alatt, miközben ősszel többszörösére ugrott a cukorfogyasztás, mert a szeszes italok alapanyagát ezzel javították fel a gazdák.

Cégösszevonás

Az 1970-es évek második felére nehéz gazdasági helyzetbe került a Zala megyei Szesz- és Szikvízipari Vállalat. Elmaradtak a korszerűsítések, pedig a pénz lett volna rá. Termékstruktúrája sem igazodott az igényekhez, sokféle üdítőitalt gyártottak, de ezek többsége nem vált a közönség kedvencévé, vagy el sem jutott hozzá. Végül a céget 1978-ban a Győri Szeszipari Vállalathoz csatolták. Abban az évben összesen 39 pálinkafőzde működött Zalában. Ebből 13 tartozott az egykori Szesz- és Szikvízipari Vállalathoz, a tsz-eknek 14, az ÁFÉSZ-oknak 10, valamint egy állami gazdaságnak és a Zöldértnek volt 1-1 főzdéje. Ezek többsége tarthatatlan műszaki állapotban, alacsony kihasználtsággal működött.

A magánosítás kezdete

Az állapotokon a 1982. december 10-én hozott rendelet próbált enyhíteni: megengedték, hogy gyümölcsből készült pálinkát – a jogszabály keretei között – magánszemély is előállíthasson. Ennek értelmében magánszemélyek is bekapcsolódhattak a szeszgyártásba, az állami és szövetkezeti tulajdonú szeszfőzdéket bérbe, szerződésbe vehették.

Másik nagy lépésként az állam 1982-ben megszüntette a szeszmonopóliumát. 

A rendszerváltozás idején az országban működő 880 főzde közül 202 magánszemély birtokában volt már.