Kajárpécre kirándultak a pókaszepetki iskola tanulói

Igaz, több mint harminc éve Zala vármegye második szülőhazám, de nagyon jó vissza-visszatérni a Sokoró szívébe: Kajárpécre. Főleg akkor, ha tanítványaim és szüleik kis csoportja is velem tart egy kis kispéc-kajári kirándulásra. Csapatunkkal a 2007 óta évről évre megrendezett Hatos-tölgy túrán veszünk részt. Május 11-én, szombaton fél nyolc után indultuk Pókaszepetkről Kajárpécre. Kis pápai pihenővel sikerült 10 órára megérkeznünk a kajárpéci kultúrházhoz, melyet a község 1937-ben, fennállásának 900. évfordulójára emeltetett közadakozásból, és azóta a falu kulturális életének központja. Regisztrálás után elindultunk felfedezni a környék természeti értékeit.

Egy lassú emelkedő leküzdése után a Sashegyre jutottunk fel, mely meghatározó hely Kajárpéc történetében. Itt tártuk fel 1987-ben barátaimmal a község első templomának alapfalait és a lelőhely környékén található sírokat, melyek mellékleteikkel több mint ezer év tárgyi hagyatékát őrizték meg számunkra. A „hegytetőről” csodálatos panoráma tárult elénk: előttünk Kajár, Kispéc házai, a távolban a Bakony és a Somló szürkés foltjai voltak láthatók. A rögtönzött történelemóra után a Kajári horhoson „kapaszkodtunk” fel. Néhányan közülünk próbát tettek a meredek horhosoldal leküzdésére, ami némi, cipőben gyűjtött homok által sikerült is.

A Fehérúton tovább haladva elértük az egykori Sárkány major helyét, hol sárkányos pecsétet kaptunk az igazoló lapunkra. A majorból már csak a hatalmas gesztenyefák dacolnak a múló idővel, őrizve az egykori mecénás, Sárkány Miklós bakonybéli apát emlékét. Sárkány apát sokat tett Kajár községért: iskolát, óvodát építtetett, modern mezőgazdasági módszerekre neveltette a lakosságot. A gesztenyefák árnyat adó oltalmát elhagyva akácvirágos erdősávon vezetett tovább az utunk. A fák között itt-ott még hírmondóként felbukkant egy-egy kiöregedett diófa, megidézve a hajdani termelőszövetkezeti időket. A szövetkezet felbomlott, a diófák maradtak, és idővel újra az erdő vette birtokba a területet. A fák tövében néhol még megbújva egy-egy bíboros kosborra leltünk. A csodálatos vadorchideát az idei korai tavasz hamar előcsalta és elvirágzott. Délre elértük a túrának nevet adó Hatos tölgyet. Itt kaptuk a következő pecsétet igazoló lapunkra. Lepihentünk kicsit, falatoztunk a magunkkal hozott elemózsiából. A gyerekek megmászták a háromszáz éves tölgyet, mely próbál még versenyezni az idővel, de egyre kevesebb sikerrel. A pihenő után újra kisebb emelkedőt kellett magunk mögé utasítani, így kicsit lassabban haladtunk.

A kispéci dombokat elérve az egykor szebb időt megért gyümölcsösben kaptuk a következő igazoló pecsétet. Az öreg gyümölcsösből a Bakony csodálatos panorámájában is gyönyörködtünk. Innen az út már lejtőnek haladt. Félórás sétával elértük a végcélt: a Rátki völgyet. Itt kicsit pihentünk. A gyerekek hamar felfedezték a régi falusi játékokat, melyeket több-kevesebb sikerrel ki is próbáltak. Egy óra felé tovább bandukoltunk. A község helytörténeti gyűjteményében rögtönzött helytörténeti óra keretében mutattam be a szülőföldemen gyűjtött tárgyi emlékeket. A gyűjtemény udvarán kiállított tűzoltókocsiba is sikerült egy kis életet varázsolnunk. A múlt után újra a jelenbe léptünk és átgyalogoltunk a kajári falurészbe, ahonnan délelőtt elindultunk felfedező utunkra.  A túrát nagy izgalmakkal, természeti, történelmi csodákkal bővelkedő négy óra alatt teljesítettük. A Fekete Paripában finom fagylalt elfogyasztásával zártuk kajárpéci kalandunkat.                                                                                              Vikár Tibor