A régi épület helyére csak a környezetébe illeszkedőt szabadna építeni

Kényelmesebb, gyorsabb és persze jövedelmezőbbnek is tűnik elbontani a régi épületeket, és a telkükre soklakásos társasházat építeni. A befektető továbbáll, nem érdekli, mekkora terhet rak ezzel a településre, sem az, hogy ezzel átalakítja a városképet. Sajnálni kell-e a régit, akkor is, ha már nem tudja kiszolgálni az új igényeket? Milyen értékekért érdemes szót emelni?

A műemlék fogalma egyértelmű, mondja Kerner Gábor, egyetemes, nemzeti és magas művészeti értéke van, mivel egy stílust, egy korszakot képvisel. Tehát nem feltétlenül a régisége a lényege. A jelenlegi szabályok szerint ötven évnél fiatalabb épület nem is lehet műemlék, viszont, ha fontos egy település, egy közösség számára, akkor helyi értékké kell nyilvánítani. Nem kell minden régi épületért harcolni, de mielőtt lebontják, a pincétől a padlásig meg kell vizsgálni, nincs-e benne akár egy kis darab is, ami értékes, amit érdemes megmenteni. Azután az elpusztított régi ház helyére olyat szabad csak építeni, amelyik illeszkedik a környezetébe, ahhoz idomul, ezt pedig a helyi szabályozással, rendezési tervvel kell kikényszeríteni. Az egységes utcakép a meghatározó, fontos például, hogy azonos legyen az épületek párkánymagassága, a telken való elhelyezése. A stilisztikai illeszkedés más kérdés.

Az építészetben is stíluskorszakok követik egymást, és a változások gyakran szélsőségesek, magyarázza az építész. A túldíszített, túlburjánzó barokkot, majd a rokokót követte a józan klasszicizmus, amit felváltott a motívumgazdag szecesszió, azt a leegyszerűsített formavilágú bauhaus, végül megérkezett a puritán és célszerű szocreál. Ám azon is megjelentek a díszítő elemek, a régi stílusjegyek, mert az ember nem tud művészet és szépség nélkül élni. A kockaházakon megjelent a tükördarabokkal tűzdelt vakolat, az üvegdísz, az absztrakt formájú kerítés, korlát. Egészen elképesztő megoldásokat látunk. Az már persze lélek, kultúra kérdése, hogy kinek mi szép: a régi pincéből átalakított lakóház, vagy mellé épített kortárs lapos tetős? Most fekete-fehér egyenházak épülnek, ez lehet a XXI. század elejének „népi építészeti” hagyatéka. Felváltotta a Kádár-kockát. Lélek kérdése is, hogy ki melyikben él szívesebben.

A felújítás drága, bizonygatják a befektetők, és elindítják a dózert. Kernek Gábor azonban azt mondja: ez nem igaz, mivel ami áll, amit már felépítettek, azt nem kell még egyszer megépíteni. Kétségtelen, hogy a felújítás, a korszerűsítés nagyobb odafigyelést, szakértelmet, és több időt igényel, vagyis egyszerűbb és gyorsabb elpusztítani a régit. Ez történik most. A végeredmény azonban az esetek többségében nem igazolja a pusztítást, hiszen ami a régi helyében keletkezik, többségében a befektetői hasznot, és nem a lakók kényelmét szolgálja.

Keszthely Zala vármegye történelmi épületekben leggazdagabb városa, ezért értékeinek pusztulása erre különösen jó példa, mondja a városvédő egyesület elnöke. A középkortól kialakult városszerkezetben egy telken egy épület állt. Ma viszont nem a hagyomány, hanem a haszon diktál, a cél, hogy minél több kisebb lakás férjen el a megüresedett telken. A belváros organikus fejlődésébe nem illenek bele a társasházak, ilyenek évszázadokig nem is voltak. Felszaporítja a területet, és olyan igényeket keletkeztet, amelyeket nem tud kielégíteni. A földszintes épületek helyén megjelennek az soklakásos házak, amihez szükség van parkolókra, ezt kényszerből az üres telkeken alakítják ki. Így keletkeznek a városon belül sebhelyek. A történelmi városban azonban reményt ígér, hogy Ónodi Szabó Lajos, az új főépítész figyelme a helyi értékek felé fordult, mondja Kerner Gábor. Készül egy örökségvédelmi munkarész, amelyben több száz helyi értékű épület védelmére teszünk javaslatot és remélhetőleg készül egy új szabályozás, ami figyelemmel lesz az értékekre.

A védelmi rendelet mellé azonban szükség lesz támogatási rendszer kidolgozására is, amennyiben a város vezetése komolyan gondolja, hogy meg kell menteni, ami még menthető. Ehhez a szakembereknek komoly anyagokat kell letenniük. A helyzet azonban nem egyszerű. Az államosítás során a régi nagy házakat felosztották, több lakó, család él bennük, és ezek a tulajdonviszonyok sok épületben máig megmaradtak. Kerner Gábor azt mondja, ha ezen nem sikerül változtatni, akkor valóban bekövetkezik, hogy a tulajdonosok megszabadulnak a régi közös háztól, valaki felvásárolja, lebontja, és nincs menekvés. Csak akkor van egy régi épületnek esélye a továbbélésre, ha egyetlen akarat érvényesül, amihez segítségre, támogatásra van szükség.

Hanthy Kinga