Kultúrtörténeti múltidéző

A balatoni táj már a 19. században is alkalmasnak bizonyult a szőlőtermesztésre. A badacsonyi, csobánci, hegyesdi, halápi, szigligeti, tihanyi, füredi, vörösberényi, keszthelyi, alsó- és felsőörsi hegyoldalak agyagos-bazaltos talaja a római és a kelta korban is híres szőlőtermő vidéknek számított. Somogyban Kőröshegytől egészen Boglárig a 19. században kitűnő borokkal dicsekedhettek a szőlővel foglalkozó jobbágyok. A balatoni szüretek örömteli hangulatát örökítette meg több művében a neves és nőügyeiről is híres irodalmár, Kisfaludy Sándor is.

A költő egy ilyen szüret alkalmával ismerkedett meg későbbi feleségével, Szegedy Rózával, akinek barokk présházában készítették a gyógyító nedűt: a badacsonyi ürmöst. A badacsonyi, kővágóörsi ürmös sűrű állagú, olajos, aranysárga színű, nagy cukortartalmú, ürömfűvel ízesített, kesernyés-fűszeres ízű, frissítő ital, amelyet gyógyszerként ajánlottak a vendégeknek. Az ürmös, valamint a mustméz, a szőlőméz a cukor elterjedéséig és olcsóbbá válásáig édesítő, népi gyógyászati szerként fogyasztott élelmiszer volt.

Különösen érdekes esemény, elfoglaltság és ünnep is volt egyszersmind a szüret. A szőlőt a leányok, asszonyok szüretelték késsel, kusztorával, kacorral, majd a férfiak puttonnyal vitték a présházakba. Komoly szertartásnak számítottak ezek az események. A nyitott kádakba öntött szőlőt sulyokkal „mustolták”, majd taposókádba merték. Egy szűrőkosáron keresztül a mustot a sajtárba folyatták, végül hordóba töltötték. Némelyütt már szőlőprést is használtak: az édes levet kisajtolták a szőlőszemekből, s így csak a törköly maradt. A törkölyt is hasznosították, főként a parasztemberek. Az egyszer kipréselt szőlőre ugyanis vizet öntöttek, majd újból préselték. Így nyerték az erősen vizes állagú, kevés szesztartalmú „lőrét”, amelyet a mezőgazdasági munkák – aratás, kapálás, szüret – során frissítő italként fogyasztottak. Főztek törkölyből és gyümölcsből pálinkát is, kukullóval.

1879-től igen nehéz időszak köszöntött a helybéli gazdákra. A filoxéravész ugyanis rövid idő alatt tönkretette az évtizedes, kemény munkával kialakított ültetvényeket. A vész elsőként az északi-parton, Meszes-györök – ma Balatongyörök – szőleiben ütötte fel fejét. Hiába rendeltek

el zárlatot. Egy évtized alatt az ültetvények csaknem 65 százaléka kipusztult. A pusztulás legkivált az északi partvidéket érintette, így szőlőhegyből, pár év alatt, üdülőhellyé alakult át Balatonalmádi, Révfülöp, Ábrahámhegy, Gyenesdiás és Vonyarcvashegy is. A gazdák – a kormányzati támogatások és a szőlőrekonstrukciós törvények hatására – új, amerikai fajtákat telepítettek, amelyek jobban ellenálltak a betegségeknek, s ez a gazdálkodás típusának átalakulását is magával vonta. Cholnoky Viktor, a jó tollú író Polixéna kisasszony pöre című novellájában örökítette meg a filoxéravészt. Írásában Polixéna a haragot, pereskedést szító, csúf vénlány, aki bosszúját úgy fejezte ki, hogy a novella főszereplőjének, a beszélő nevű Hárshegyi Dénesnek szőlejét elpusztította. A borzalmasan hangzó elnevezésű szőlőgyökértetűről Cholnoky meghökkentően, de mégis valósághűen írt: „A filoxéra az a pusztító vihar, az az irtó jégeső, az a mindent felgyújtó villám, ami a Polixéna testéből szakadt szerte százmillió darab apró égő és égető bogárrá. És ami elpusztította a Balaton vidékét, és nyomorékká, koldussá tett mindnyájunkat. Az a nagy harag, ami nem az égből jön alá a Földre, igazságot tenni, hanem magából a földből mászik elő, és elhallgattatja a gyökereknek, a levélnek és fürtnek a beszédét.”

A filoxéravészt, majd a második világháború után bekövetkező szövetkezetesítést és államosítást is nagy nehezen kiheverte a Balaton vidéke, ennek eredményeként napjainkban kiváló borokat kóstolhatunk és akár az északi, akár a déli oldalon barangolunk az őszi napsütésben, szemet gyönyörködtető, gondozott szőlősorokat láthatunk. Már csak a látvány miatt is érdemes kirándulni e tájon, de ehhez társulhat az a magasszintű gasztronómiai tudás, ami szintén jellemző e régióra. Amikor a kiváló balatoni borokat fogyasztjuk, gondolhatunk a Balaton vidék költőjének, Kisfaludy Sándornak a szüretek világát idéző költeményeire, de fontos tény az is, hogy a már idézett Hamvas Béla Balatonberényben írta meg A bor filozófiája című esszéjét. Egy finom balatoni nedű mellett mélázhatunk gondolatain: „Most az egyik legszebb bormeditációmról szeretnék beszélni. A berényi kertek között történt, a pince mellett, a nagy diófa alatt ültem a kőpadon, és kiláttam a tóra. Szemben a Badacsony, a Gulács, a révfülöpi dombok és Szigliget. Forró délután volt. Egész délelőtt fürödtem, aztán ebédeltem, és kis pihenés után kijöttem ide olvasni. De a könyv mellettem feküdt érintetlen, és csak bámultam a nyarat. A tőkéken a szőlő már érlelődött. Ez rizling. Az ott szilváni. Amaz otelló. Burgundi, mézes fehér, portói, milyen különös, gondoltam akkor, hogy ez a sok inkognitó jelenés, ez mind Egy, de értéke éppen abban van, hogy mindegyik csak utánozhatatlanul önmaga, és semmi más. A szőlők és a borok olyanok, mint a drágakövek. Az egyetlen Egy jelenései. De mindegyik az Egynek más és más spirituális esszenciája.”

Dr. Kovács Emőke