Az 1910-es évekből származó kalapok július műtárgyai a Thúry György Múzeumban

Előbbiről Kunics Zsuzsanna, a múzeum történész-muzeológus főtanácsosa elmondta: a fehér tüllből készült, gépi hímzésű, pöttyökkel díszített kalap ovális karimája fekete bársonyszalaggal szegett, tartását drótmerevítés biztosítja. Koronája szalmaszövettel merevített, a tetőt hozzáráncolták. Tetején körben selyemmel bevont, keskeny fekete bársonyszalaggal áttekert, csokorrá hajtogatott drótdísz látható. Fehér atlaszselyem bélése a kalaptetőn sérült, hiányos.

– A keskeny szalmafonatokból varrott, nagy karimájú, úgynevezett „malomkerék”-kalap hajdani szalagdísze hiányzik – tért rá a szalmakalapra a szakember. – Széles karimájának egyik oldala kissé felhajló. Fehérselyem bélésében a készítő, a bécsi „P. Ladstätter & Söhne (K.u.K. Hoflieferanten. Wien, VI/1. Deferegger-Haus)” császári és királyi szállító cég jelzése olvasható, alatta márkajele, egy búzakalászcsokrot tartó kéz. A nyári kalapokat az 1910-es évek elején viselte egykori tulajdonosuk, dr. Révffy Zoltánné Skublics Irén. A zalabesenyői földbirtokos, Skublics István leánya 1894-ben ment férjhez Zalaegerszegen dr. Révffy Zoltán királyi alügyészhez. Férje, pozsonyi lévén, oda vitte magával, később költöztek Nagykanizsára.

A kalapokat fia, dr. Révffy Andor ügyvéd, bíró ajándékozta 1969-ben a múzeumnak. Elmondása szerint édesanyja a ruháit részben Pesten, részben Bécsben készíttette. Kalapjait főként pesti divattermekben vásárolta, illetve Párizsból, Bécsből hozatta.

Kunics Zsuzsanna hozzátette: Nagykanizsa egyik legismertebb, az 1860-as évektől több mint száz éven át az Eötvös tér 25. szám alatt – Totola Lajos, később testvére, Kálmán, majd Pacsirszky Alajos által – működtetett kalaposműhelyének is jelentős tevékenységi köre volt a szalmakalap-készítés. A gyári szalmafonatokból a mindenkori divatnak megfelelő fazonú kalapokat varrtak speciális Grossmann szalmavarró gépeken, naponta 20-25 darabot.

– A kalap, a női emancipáció legfőbb jelvénye az 1880-as években szorította ki a fodros főkötőt – mondta a muzeológus. – Mint oly sok ruhadarabot, ezt is a férfiöltözködésből vették át a hölgyek. Egy úrinő a legnagyobb kánikulában sem léphetett ki az utcára kalap és kesztyű nélkül. Érdemes megfigyelni: ha nagy a kalap, szűk a ruha; kis kalaphoz viszont bő ruha illik.

A történész kiemelte: 1903 és 1910 között egyre bizarrabbá vált a sziluett, a laza hullámokba fésült hajat egyre nagyobbra tupírozták, a kontyok hátrafelé csúsztak. Az egész alak „mozgalmasabb” lett, az S vonalú tartás még erőteljesebb. A szoknyák bővebbek, de elöl rövidebbek lettek. A dúsan, virágcsokrokkal, strucctollal díszített kalapok nőni kezdtek, némelyik már valóságos malomkerék méretű volt. Óriási kalaptűkkel erősítették őket a hajukhoz. A mind nagyobbra nőtt kalapok óriási karimáin szalagcsokrok, tollak, virágok, gyümölcsök, sőt kitömött madarak is helyet foglaltak. „A kalapok oly nehezek, hogy viselőjüktől nagyon sok erőt és kitartást tételez fel” – olvasható 1909-ben a Divatsalonban.

– Az alkalomtól függött a kalapok alakja és díszítése, de a fátyol kiválasztása is – zárta gondolatait. – A Divatsalon 1902-ben megjelent divattanácsa szerint reggel fehér kalaphoz fehér vagy fekete sűrűbb fátyol illett. „Délfelé sétaruhához szép, fekete pettyes vagy csipkés fátyol. Délutánra, látogatásra semmilyen. Sétára, ozsonnázó helyre szép, könnyű, elegáns fehér fátyol.”