Kádár János bosszúja

Az új politikai és katonai erődemonstráció ellenére november 4. után nemcsak a fővárosban, hanem vidéken is voltak olyan ellenállók, akik elhatározták: az utolsó csepp vérükig harcolnak. 

Kádár János bosszúja

Miskolcon, miután az egyetemet november 4-én egy szovjet egység megtámadta, több fegyveres egyetemista a hegyekbe menekült. Egy részük, diósgyőri munkásfiúkkal együtt, Lillafüred felett, a fehérkőlápai turistaházban szervezett meg egy ellenállócsoportot. Ez a csapat körülbelül két-három hétig – november 25-ig – tevékenykedett. A fehérkőlápai ellenállókat a szovjetek november 25-én meglepték, és részben megsemmisítették. Érdekes és izgalmas a mecseki láthatatlanok története: ők olyan fegyveres szabadságharcos csoport voltak, akik a forradalom leverése után hetekig, voltak, akik hónapokig ellenálltak a Mecsekben megbújva. Leghíresebb akciójuk a pécsi szovjet katonai parancsnok megölése és a pécsváradi rendőrkapitányság elleni támadás volt, amikor is egy fiatal rendőrt gyilkoltak meg. A több száz főnyi, partizánharcmodorban küzdő, egymásról olykor nem is tudó csoportokat 1956 decemberében sikerült csak felszámolni.1956. november 30-tól Kádár – ígérete ellenére – megkezdte a szörnyű megtorlást, amelynek első szakasza 1957 tavaszáig tartott. Ennek ellenére az országot nehéz volt megtörnie: december 4-én a Hősök terén zajlott le a gyászruhába öltözött asszonyok tüntetése, amelyet a nemzetközi visszhangtól való félelem miatt nem oszlattak fel a karhatalmi alakulatok. Kádárék nem hagyhatták válasz nélkül a nemzeti megmozdulást, december 6-ra szimpátiatüntetést szerveztek saját maguk mellett: a vörös zászlós tömeg zömét szovjet katonák alkották. Mindezek ellenére a Nyugati pályaudvarnál többen megdobálták a felvonulókat, mire a pufajkások – köztük Horn Gyula későbbi miniszterelnök is – lövésekkel válaszoltak, több ember halálát okozva. A vérengzést követően országszerte megismétlődtek a sortüzek: Tatabányán, Salgótarjánban, Egerben, Gyulán, Miskolcon, Zalaegerszegen, Kecskeméten. Mindezek halálos áldozatokkal jártak, ám a legtöbb sebesülés december 8-án, Salgótarjánban történt, amelynek eredménye kétszáznál több halott és sebesült lett. 1956. december közepére minden ellenállási gócot brutálisan szétvertek, megsemmisítettek a béke jegyében érkező kádári csapatok. A szovjet vezetés által hatalomra segített magyar bábkormány a legpéldátlanabb bosszúhadjáratot folytatta le ezután: több mint háromszáz ember kivégeztek, megközelítően 15 ezer embert börtönre ítéltek, kétszázezer ember külföldre menekült. 1963-ban csak részleges amnesztiát adott Kádár: a köztörvényesek bent maradtak, márpedig a felkelőcsoportok nagy részét ebben a formában ítélték el, és azok sem szabadulhattak, akiket 1957. május elseje után ítéltek el. Akik így vagy úgy kijöttek a börtönből, kényszernyugdíjra, fizikai munkára, folyamatos megfigyelésre számíthattak. 

Kalina János megrázó esete

Több visszaemlékezésből is idézhetnénk, de Kalina János esete többszörösen megrázó: 1957-ben letartóztatták, majd első fokon halálra ítélték. Százhúsz napra zárkába zárták, később a másodfokú bíróság az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta. 1970-ben szabadult, 1974-től 1979-ig rendszerellenes izgatásért ismét börtönbe került. Később az akkorra már majdnem ötvenesztendős férfi csak parképítő munkásként és fűtőként tudott elhelyezkedni. Vallomása megrázó: „1974 áprilisában megint letartóztattak, mert beszóltam egy pártembernek, hogy ilyen senkiházi csavargók züllesztették le 1956 előtt a magyar népi demokratikus államrendünket! Izgatásért feljelentettek és lecsuktak.” De a legjobb példa Wittner Mária sorsa. Ő 1970-ben szabadult. Egy interjújában azt mondta: „Elmentek a gyönyörű évek, elment a fiatalság. Nincs kárpótlás.” Talán kárpótlás lehet, ha nem felejtünk, ha minden évben méltón és a történeti tények mentén emlékezünk, nem csak a forradalom és a szabadságharc, hanem a megtorlás áldozataira is.

dr. Kovács Emőke