Zalai pap Afrikában, kőműveskanállal

Marton atya immár negyedik alkalommal utazott a fekete földrészre a Tanzánia Barátai Alapítvány révén, melynek alapítói és munkatársai közössségi épületeket építenek ott. Legutóbbi, 1997 óta zajló projektjük egy leánykollégium kivitelezése Gidambában, melyet misszióban ott tevékenykedő írországi kedvesnővérek rendeltek meg . A Szent Erzsébetről elnevezendő iskolába (ha egyszer elkészül, ugyanis a súlyos anyagi gondok jelentős mértékben lassítják a munkát) olyan gyermekeket vesznek fel, akik az alapképzést már megszerezték, tehát tudnak írni, olvasni és számolni. A tanulók elsősorban a napi élethez nélkülözhetetlen tevékenységeket, magatartásformákat, a családi- és közösségi élet alapjait, illetve az ahhoz szükséges gyakorlati tudást sajátítják el.

- Én először 2000-ben jártam kint, a hasonló módon és keretek közt épült Mbulu-i székesegyház szentelésekor - bocsátotta előre a plébános. - Teljesen véletlenül csöppentem bele ebbe az egészbe: az ottani püspök atya mindenkit, aki azon az építkezésen dolgozott, meghívott az átadásra, s valaki valamiért nem tudott elutazni. Az Afrikát már többször megjárt Harangozó Vilmos atya (akinek aztán a helyére kerültem ide, Tótszerdahelyre) egyszer csak felhívott: két órám van rá, döntsem el, megyek-e, vagy sem. Hát mit mondhattam volna?

Akkori élményei húzzák vissza, ahogy fogalmazott: aki egyszer látta a nyomort, az megfertőződik, újra és újra vissza akar térni, hogy segíthessen.

- A kollégium építésén 2007-ben vettem részt utoljára - mondta Marton István, aki most január végétől február közepéig három hetet töltött kint Harangozó Vilmossal, Kocsis Antal molnári áccsal, az alapítvány részéről pedig annak alapítójával, Parditka Jánossal, öccsével, Tamással és Lánycsók polgármesterével, Hadra Józseffel. - Azóta csak apróbb munkák zajlottak, mert egyszerűen nincs pénz építőanyagra. Nagyon nagy a szegénység, a munkanélküliség, mindenki éhezik - bizony, bizony előfordul, hogy eltelik nap étel nélkül. Ennélfogva rengetegen szeretnének dolgozni, az építkezésen is óriási volt a túljelentkezés. Tudták, ha jönnek culágerkedni, aznapra biztosított a meleg ételük, s még ruhákat is kapnak. És nem fogja elhinni, de azok a 35-40 kilogrammos csont és bőr fiatalemberek szívósan, ugyanúgy dolgoztak, mint mi. Komolyan mondom, az ember szemébe könny szökött, mikor látta őket... Viszont nagyon vallásosak az ottaniak, örömmel járnak szentmisére. Ahol felajánláskor nem pénzt adnak, hanem aki amit tud: tojást, zöldséget. Ami így összegyűlik, azt pedig szétosztják a még szegényebbek között.

A plébános azt is hangsúlyozta: a fekete törekvő nép, nem igazak a sztereotípiák, melyek lustaságukról szólnak. Óriási bennük az élni akarás, egyre több földterületet vonnak művelés alá. Leginkább babot és kukoricát termelnek, mert az éghajlati- és talajviszonyok kiválóak ehhez, s nem utolsósorban, termésük kiadós és tápláló.

Visszatérve a kollégiumra: idén már több tanterem elkészült a száz fős befogadó képességű épületből. Bár eredetileg többszintesre tervezték, állítólag a szakemberek már azt fontolgatják, hogy a magas költségek és a pénzhiány miatt megállnak. A meglévő helyiségekre tetőt húznak, s megkezdik az oktatást - hátha aztán jobban megnyílnak a zsebek, ha látszik, hogy valami már történt.

Amúgy a munka minden nap reggel hétkor kezdődött, s délután ötig, hatig tartott. Marton István a csapat univerzális tagjának bizonyult, falat húzott, betonozott, de ő volt a magyar csapat szakácsa is. (Némi rutinja már ez ügyben is lehet, hiszen idehaza is maga főz.) Ennek megfelelően 11 órakor a vakolókanalat fára cserélte, megfőzött, aztán a délután már ismét a fal tetején találta.

Munkatársaival pár kirándulást is megejtettek a kint-tartózkodás során, túráztak például a Ngorongoro-kráterben, ahol oroszlánt, zebrát, elefántot és vízilovat is láttak. Hazatérésük meglehetősen kalandosra sikeredett: éppen akkor robbantak ki az egyiptomi zavargások. Kairóig gond nélkül eljutottak, s az utolsó pillanatig úgy tudták, indul közvetlen repülőjárat Budapestre. Aztán kiderült: mégse.

- Némi utánajárás után a repülőtér munkatársa azt kérdezte tőlünk, lesz egy Kairó-Bécs járat, megfelelne-e? Hát hogy a bánatba ne felelt volna meg?!

Marton plébános eltökélt: ha újra menni kell, nem habozik. Az ottaniaknak szükségük van a segítségre.