Hol vannak a vidám falusi farsangolók?

Talán a hetedik tél vége lehetett az életemben, nem emlékszem, hogy az általános iskola melyik évfolyamát jártam éppen. Az viszont határozottan előttem van, hogy nagy gondban volt anyám farsang idején, hogy miképpen varázsoljon belőlem Piroskát az alsó tagozat jelmezversenyére. Többször is átforgattuk a polcok tartalmát, mégsem leltünk egy kevéske piros anyagmaradékot a szekrény mélyén, pedig lázasan kutattunk utána. Ekkor jött a varrónő ötlete és nem is kellett messze menni, mert pár házzal odébb lakott.

Kevés kellett a pityergéshez, mikor hosszas keresgélés után kezét széttárva sopánkodott Ilonka néni, hogy bizony neki sincs olyan szövete, amiből kedvenc mesehősömmé változtathat, mert akkor már elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, nem tágítok a piroskaságtól. Mivel az Őrség közepén nem lehetett csak úgy ilyesmiért boltba rohanni, a helyzet kilátástalan volt egészen addig, míg anyám óvatosan feltette a kérdést Ilonka néninek:- És ha hoznék egy kis piros krepp-papírt? Az van otthon és talán...

A néni nagyot nézett, hirtelen el sem tudta képzelni, hogy miképpen lehet papírt varrni, de rábólintott: Legyen.Emlékszem, attól kezdve mindennap megkérdeztem, hogy vajon készen van-e a jelmezem és azt a csodát, amit átéltem, mikor megláttam a piros szoknyácskát, sosem felejtem el. Alig vártam, hogy felvehessem a csodaszép fodros jelmezt. Máig sem értem, hogy lehetett a papírt ilyen tökéletesen megvarrni. Szinte hozzá sem mertem érni és anyám is óvott tőle, mert mi lesz, ha elszakad. Talán életem egyik legemlékezetesebb délutánja volt, amikor, így utólag visszagondolva, szinte robotszerűen végigvonultam a farsangi közönség előtt, fejemen a kis pöttyös kendővel, karomon az aprócska kosárkával, amiben természetesen pogácsa is volt és az addig élt életem legnagyobb kincsében, a piros krepp-papír szoknyácskában. Csak egy dolog járt a fejemben: a papírnak ki kell tartania, nem szakadhat el.

Nem emlékszem, nyertem-e helyezést, kaptam-e díjat a jelmezversenyen, de azt, hogy átváltozhattam a nagymamájához igyekvő kislánnyá, azt soha nem felejtem el. Ma is farsangolunk minden évben, hiszen a telet jó szokás szerint búcsúztatnunk kell. Számos óvodában, iskolában készülődnek a jeles napra. Ezekben az intézményekben még van lendület, él a szokás.De baj van. Nagy baj, mert vidéken, ahol népi hagyományaink gyökereznek, elfogy a közösségi lendület, egyre kevesebben vesznek részt a tavaszt váró mulatságban. Az örökséget gondozni kell, mert különben hasad, mint a krepp-papír és olvadozik, mint a tél végi jégcsapok.

Hol vannak a farsangolók, a jókedvű falusi bolondozók? Tudom, vannak még vidéken rönkhúzások, máshol tuskóhúzások, busójárások, egyéb szokások, de egyre kevesebb kedvvel csatlakoznak az emberek és ez nem csak szó, hanem sajnos tapasztalat. Gyérül a közönség a hagyományőrző rendezvényeken, ahol minden adott, csak emberből van kevés. Nem elég modern? Hogy óvjuk meg a saját kincsünk? Én azt hittem, hogy a közös emlékezetet nem lehet kitörölni. Vagy mégis? Mint a facebookról egy felesleges bejegyzést?