Az éjjel láttam apukám - A zalaapáti Mariska néni felejthetetlen történetei

Az idős asszony 98 éves, s neki köszönhető, hogy az egykori apátsági templom nagyharangja a felhelyezése óta mindmáig a toronyban lakhat. Most is minden nap többször megszólal, messze zengő hangjával szolgálja a falu népét. A kilencvennyolc év történetéből kiderül még néhány,  elgondolkoztató história.

A takaros kis szobában példás tisztaság és rend vesz körül, Mariska néni nett, dús hófehér haja  ragyog beszűrődő napfényben.

- A németek akarták elvinni a nagyharangot. Az apátság konyháján dolgoztam, s egy napon megriadva jött a méltóságos Koller Miksa apátúr. Mariska segíts, itt vannak a németek és el akarják vinni a nagyharangot. Tegyél valamit, te mindig olyan talpraesett vagy. Két katona várt kint és egy tiszt. Odamentünk hozzájuk, az apátúr német származású volt, így hát perfekt beszélte a németet. Nagy tisztelettel megszólítottam őket. Azt mondtam, tudom, a katona parancsot teljesít, s azt minden körülmények között, akár az élete árán is végre kell hajtania. Én négy éves kislány voltam, amikor ezeket a harangokat meghozták ide. Nagyon boldog voltam, mert láttam, amikor megérkeztek. Hallgassák meg ennek a négyéves kislánynak a könyörgését. Ne vigyék el a nagyharangot. Az ehhez a faluhoz szól minden nap nagy méltósággal. A tiszt rám nézett és azt kérdezte, el tudom-e mondani egyenként, hogy mi ennek a négy harangnak a feladata? Igen, válaszoltam és felsoroltam a harangok nevét. Így jöttek sorban: nagyharang, fertályos, szentes és a lélek harang. Ez utóbbinál kihangsúlyoztam, hogy ez kicsi harang, de ez szól lefekvéskor. Ez figyelmeztet arra, hogy ember gondold végig a napodat, mit tettél jól, vagy rosszul, mert nem tudod, hogy reggel felébredsz-e? A tiszt azt mondta az apátúrnak, hogy ez a „négyéves kislány” igen jól felelt, nem visszük el a nagyharangot és a lélek harangot sem. Viszont a másik kettőt elvitték, s azóta is ez a két itt maradt harang lakik a toronyban – meséli Mariska néni tiszta, szépen folyó mondatokkal, mintha csak úgy olvasná az elmondottakat.

Tamás Istvánhoz fordulok, hogy az Apátiban mindenki által „csak” Mariska néninek hívott hölgy, pontos asszonynevét megtudakoljam. István  azt mondja, hogy az édesanyját Márkus Györgynének hívják.

- Sajnos az édesapám elesett Oroszországban, a Donnál. Édesanyám itt maradt velem és a húgommal. Én három éves voltam már, a testvérem egy éves. Gondolhatja mi várt ránk. Édesanyám aztán később férjhez ment Márkus Györgyhöz.

- Meghallgatják mi történt velem, amikor már itt voltak az oroszok? Mondhatom? Az egyik délután édesanyám azt mondta, menjek át Zalacsányba, mert ott egy orosztól sok mindent lehet venni. Elsősorban élelmiszerek kellettek volna,  neki az is volt. Átmentem, de nem volt ott az orosz. Sokáig vártam, de csak nem jött meg. Már kezdett késő lenni. Elindultam Bókaháza felé haza. Ahogy Csányból kiértem, megláttam a gazban egy szobrot. Benőtte a fű, az akác, nagyon elhanyagolták. Elkezdtem tépni a sok „aljnövényzetet” (így mondta!) és letördelni a tüskés ágakat. Amikor megtisztítottam a körületet, a véres kezemmel letöröltem az arcomat, s átöleltem a szobrot, zokogva tört fel belőlem a fájdalom. Más emberek oda állhatnak a szeretteik sírja mellé a temetőben és imádkozhatnak értük. Én ezt soha nem tehetem meg! Az én uram odaveszett a nagy Oroszországban, soha nem tudom meg hova kaparták el. Édes Szűzanyám könyörülj meg legalább a testvéreimen!  Mind a négy fivérem a háborúban van, hozd haza őket! Valaki megszólalt, s azt mondta: – Mire hazaérsz, az egyik testvéred otthon lesz. Hátranéztem, de nem láttam senkit. Tovább könyörögtem, s megint megszólalt a hang:  - Mire hazaérsz az egyik testvéred otthon lesz. Rohanni kezdtem, az út tele volt orosz járművekkel, katonákkal, de én nem hallottam őket, csak mentem, ahogy bírtam. Beértem Bókaházára, láttam, hogy az orosz katonák járják a házakat, de nem törődtem velük, engem nem bántott senki. Apátiban még több volt az orosz katona, itt is mentek be a házakba, de én megint csak nem törődtem velük, rohantam haza.

- Honnét jössz ilyen későn - szólított meg a szomszédasszony, aki kint volt a kerítésünknél. - Csányban voltam - válaszoltam. - Akkor nem is tudod, hogy a Pistátok megjött az este? - újságolta ő. - De tudom, az úton a Szűzanya megmondta! -  válaszoltam és rohantam be a házba. Tényleg ott volt a Pista, annyira öleltük egymást, hogy még a földre is lesetünk. Elmondtam mi történt, másnap kapát fejszét fogtunk és visszamentünk a szoborhoz, kitisztítottuk. Azóta minden évben elmentem oda, mindig ott látni a sárga virágaimat.  Közben felújították a szobrot, 2010-ben szentelték fel újra.

- Úgy tudom, hogy egy ünnepségen, bár senki sem kérte erre, felszólalt – említem a falu polgármestere, Vincze Tibor mesélte esetet.

- Ez az első Katonadal fesztiválon, a hősök emlékművénél tartott ünnepségen történt. Nem akartam én oda menni, mert nem éreztem jól magam. Aztán mégis csak elmentem, mert valami ódahúzott. Egyedül voltam ott nézelődő. Sok ember neve sorakozik a márványtáblán, a két nagy háborúban elesett hősök nevei. Ott olvasható az én férjemé is: Tamás József. A faluban sok a hadiárva, sokan megrokkantak a háborúban, de senkinek nem jutott eszébe, hogy ilyenkor, amikor az elesett hősöknek tisztelegnek odamenjenek emlékezni. Írtam én nagyon régen egy verset, ami arról szól, hogy a fiam egy éjjel látta az édesapját. Ezt mondtam el akkor ott. Elmondhatom maguknak is? Meghallgatják? Jó akkor mondom:

„Az éjjel láttam apukám./ Kard volt kezében, seb a homlokán. / Nézett,  szeméből a könny kiesett. / Apukám édes nagyon fáj a sebed? / Nem fáj fiam, szégyelleném ha fájna, /

De búsít, hogy a hős gyermeke árva. / Ha sírva fakadsz ki ölel szívére, / Oda borulsz tán az országút kövére? / Apukám, mondtam már, ez se fájjon, / Látod, hálok puha fehér ágyon. / Ha kenyér kell az egész nemzet adja, / Ha sírok, karjait felém mindenki kitárja, / Mert Krisztus szívére borul minden árva.”

Hallgatunk egy sort, nehéz a folytatás. Tamás István azt mondja, hogy felvette édesanyja versét videóra, oda adja, ha kell. Hát hogyne kellene! Minden betűjéből csordul az örökké fájó emlékezet

István, aki maga is már 77 éves, elmondja, hogy évek óta fotózza a helyi futballmeccseket az újság számára. Van, amikor nincs kire hagyni az édesanyját, ilyenkor segítenek a szomszédok. Anyu is azt mondja, menj el fiam legalább a második félidőre érj oda. Mariska nénit mindenki szereti a környezetében. Öröm hallgatni őt, aki gyermekként is igen eszes volt. Még az édesapját is tanította egyszer. Történt, hogy áramfejlesztőt kapott az apátság, s az apja csak akkor irányíthatta volna az új berendezést, ha levizsgázik a kezeléséből. Nem ment azonban a fejébe a tudnivaló. Az apácák azt javasolták tanuljon együtt a kislányával. Este együtt mondták el a szöveget, de az apa reggelre mindezt elfelejtette.

- Most is tudom az akkor olvasottakat.  Van a gőzhenger, ebben jár a dugattyú - kezdi el mondani, az egykor tanultakat, s azzal folytatja, hogy végül is letette  a vizsgát az apja.

- Engem minden érdekelt. Amikor elkészült az új orvosi rendelő kiakasztottak a váróba egy nagy Magyarország képet. Hogy milyen jó volt azt nézni, láttam a felvidéket, a déli országrészt, Erdélyt. Egy ember meg azt mondta nekem, mit nézek én azon az üres képen?  Rászóltam, a maga feje az üres, nem ez a kép. Nincs bajom senkivel sem. Csak a fekete macskákat nem szeretem, mert kislány koromban egy nekem ugrott. Azóta sem állhatom őket. Meg éjszaka sokszor vagyok ébren. Rengeteg történet jut az eszembe, s ilyenkor ezeket felidézgetem, minden mintha csak tegnap történt volna

A 98 éves Márkus Györgyné, fiával, Tamás Istvánnal

Meghallgatták a „négy éves kislány” könyörgését, máig szól az apátsági templom nagyharangja

Egy hang azt mondta a zalacsányi szobornál: Mire hazaérsz, az egyik testvéred otthon lesz

Itt mondta el a versét Mariska néni – a hősi halottak sorában ott a volt férje neve is – Tamás József

Tamás István: Már nem lehet édesanyámat magára hagyni a mozgása miatt, de segítenek a jóakarók is