Az Utóvéd - képzőművészeti terepasztal utolsó beszélgetése Tánczos Györggyel

A kéthetente a Club PopUp Undergroundban jelentkező vetített képes estek körüljárták a csendélet, a futurizmus, az absztrakt festészet, a szamizdat, a női, a skizoid alkotói létmód tárgykörét, de hallhattunk előadást a zalaegerszegi Vajda Lajos festészetéről és a természet „művészeti” ötleteiről is. Az utolsó alkalommal Tánczos György festőművész a víz, az ember és e kettő képzőművészeti ábrázolásáról beszélt az ókortól a mai amerikai festészeti trendekig haladva az időben.

Az előadás az „Ember a vízben - A víz és az emberi test kapcsolata a művészettörténetben” címet viselte. A mezítelen emberi test, a nemcsak tisztálkodást jelentő fürdőzés, a víz mint őselem és lételem, valamint a (főleg) női akt kedvelt témaként való megjelenése ebben a közegben - mindezek képezték az információsdús „művtöri óra” nyomvonalát.

Akik ismerik a 26 éve a zalaegerszegi Ady-iskola vizuális tagozatán tanító, a festőműhelyt vezető, Ajkáról származó művész-tanárt, tudják, őt magát is a víz és a víz alatt, vízen át látható emberi testen megjelenő fény-árnyék és színviszony érdekli, művészi éthoszának, festménytanulmányainak legfontosabb vonulatát képezi ez a képzőművészeti program. (Sajnos el kellett fogadnunk, hogy saját munkáit szándékosan nem mutatta be azon a júniusi esten.) Mint az előadáson is kiderült, korántsincs egyedül e téma vizuális boncolgatásával, többek között amerikai kortárs képzőművészeket, köztük a női alkotókat is fogva tartja ez a jelenség, közülük Reicha Perlmutter vagy Samantha French festményein a festő maga jelenik meg, mint modell. Utóbbi a minnesotai gyermek és kamaszkori tavi fürdőzések színpompás, mégis melankolikus élményét ülteti rá a nyugalom keresésének vágyára.

De mielőtt napjainkig vezetett a Tanár úr, a víznek az emberiség életében betöltött kozmikus, szimbolikus, filozófiai, fizikai, teológiai  jelentőségére emlékeztetett. Hogy ezügyben mennyire tiszteljük a Föld óceánjait, hogyan viszonyulunk hozzá, arra a szeméttel elborított vízfelszínről készült fotók adtak látleletet. Pedig a világ összes táján óriási jelentőséggel bírt a víz, a különböző vallások teremtésmítoszaiban mindenütt szóba kerül. A bolygón a  víz és a szárazföld aránya megegyezik az emberi test ugyanezen arányszámaival. Víz nélkül csupán néhány napig bírja az ember, magzatvízben fejlődünk, s több hitéleti gyakorlat szerint a halottmosdatás segít távozni.

Tánczos György felidézte az Almásy László gróf (Az angol beteg film miatt is ismerjük a nevét), által 1933-ban felfedezett, az egyiptomi-szudáni sivatagban található barlangot, s amelyeknek a falára úszó mozdulatokat végző alakokat festettek. Hogy valóban úszásról van-e szó, arra nézvést azóta is vitatkoznak a tudósok. Egyébként Az angol beteg film után a turisták majdnem végképp tönkretették a barlangokat és a rajzokat.

Az ókori egyiptomi, görög, római fürdőkultúra felidézésén, a hindu megtisztulás rítuson, a japán vulkanikus hévízek adta relaxáláson át jutottunk az európai középkorig, amikor a fürdőzés ellenkező előjelet kapott: „nem férfi az, aki fürdik”. A tényszerű okot a járványok terjedésében kell keresnünk, amitől nagyon féltek az emberek.

Innen emelkedtünk a reneszánszig, Boticelli vízből, kagylóból kilépő Vénuszáig (1485), valamint Hieronymus Bosch A földi örömök kertjéig. A hatalmas, bonyolult társadalmi szerkezetet bemutató, szimbolikus tablót hosszabban elemezte Tánczos György. Felhívta a figyelmet a részletgazdag kép körbevevő tengerére, az élet vizét hangsúlyozó tavakra, s a közepén elhelyezkedő elliptikus medencére, melynek alakjai többféle számmisztika szerint értelmezhetők. A kép egész univerzumot teremt meg, messze megelőzve korát, jelezve az újjászületés misztériumát. Albrecht Dürer, Lucas Cranagh (A fiatalság kútja), Honoré Daumier, Ingres (A forrás), Gustav Doré, Jean-Leon Gerome (török háremfürdők), Gustav Courbert (A fürdőzők), Renoir, Cézanne  „nyomvonalán” haladva jutottunk el a XVIII.-XIX. századi magyar festőkig. Többek között id. Markó Károlyig (Rhodopis cipője), a panteista tájképfestészetig, amely a szabadtéri fürdőzést is témául veszi, noha tág horizontú tájképbe rejti.

Végighaladtunk a romantika idealizált aktfestészetén, eljutva a természetes valósághű realista ábrázolásig, amely a neoklasszicizmuson át a szürrealizmusnak, impresszionizmusnak ágyazott meg, hogy a XX. század végén, XXI. század elején  átadja helyét  a fotórealista irányzatnak. A korszakok megmutatják, hogy a festők milyen erőfeszítéseket tesznek, hogy meghaladják az előttük járók látásmódját, s a látvány helyett érzeteket fogalmazzanak, tükrözzenek vissza. A példák között volt „fürdőzőket, aktokat, mezítelen testeket ábrázoló” témakörben Picasso, Matisse, Edward Munch. Az 1900-as évek eleji árkádia, azaz aranykor kereső magyarok közül kiemelendő Szőnyi István, Kernstok Károly, Kmetty János.

Izgalmas vonulat a kortárs képzőművészet idevágó tendenciája, idehaza például Mátis Rita vagy Polgár Botond tesz az asztalra figyelemreméltó teljesítményt. Nosztalgikus-keserűen áthallásos Méhes László Langyos víz című képe.

Mindezek ezidáig még mindig kevéssé tompították az akt, a meztelenség ábrázolása feletti, erkölcsi köntösben jelentkező prüdéria jelenlétét. Noha Lyka Károly, a képzőművészeti egyetem egykori vezetője, kiállva az aktkép mellett, erős polgárjogot adott az aktábrázolásnak.