Berlinben került fel a zalai gímszarvas a trófeák világtérképére

Az első nyilvános vadásztrófea-kiállítást Magyarországon a Nemzeti Lovardában 1871-ben rendezték meg, majd az 1881-ben megszervezett Országos Magyar Vadászati Védegylet az alapítási évétől 1914-ig minden évben megrendezte a Magyarország területén elejtett „agancs és agyar” bemutatót. Volt mit kiállítani, hiszen a vadban rendkívül gazdag országban számtalan értékes trófea került elejtésre. A Vadászlap 1905 elején leközölte az 1903. évi vadászati statisztikát, ezen adatok alapján Zala vármegyében 133 szarvast, 15 dámvadat, 125 őzet, 80 vaddisznót, 8488 mezei nyulat, 977 fácánt, 8903 fogolyt, és 920 erdei szalonkát kaptak puskavégre. A kártékony vadakkal együtt 31559 egyed került terítékre.

Az első világháború után egy évtizedig nem volt agancskiállítás Magyarországon. A Nemzeti Vadászati Védegylet szervezésében a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban 1925. május 16-án nyílt meg az első világháború után újra az agancs- és vadászati ipari kiállítás. A folytonosságot azzal kívánták demonstrálni, hogy ezen az 1914 és 1923 közötti trófeákat lehetett kiállítani. Megyénkből a szarvasagancsok versenyére Somfai István Zalabaksán 1925 júliusában elejtett trófeájával nevezett, de a trófea végül nem érkezett be a kiállításra. Az őzagancsok között két Zalában elejtett trófea is látható volt, Barthos Gyula erdőmérnök, ornitológus, uradalmi erdőmester a homokkomáromi erdőben lőtt őzagancsa és gróf Sommsich Tihamér Rigyácon elejtett trófeája, mely ezüst díjban és ritkasági díjban részesült.

Közreadták az éves agancsbemutatók eredményeit

A rendkívül alapos, történeti kutatások forrásaként is használható Millenniumi Vadászati Almanach Zala megyét tárgyaló kötete 2001-ben adta először közre a trófeabemutatások hivatalos listája alapján az éves agancsbemutatók eredményeit. A Baranyai Lajos által készített lista szerint 1925 és 1939 között Zalából hatvan szarvasagancs, 15 őzagancs és 5 vadkanagyar került bírálat alá. Ezt követően az utolsó kiállításig további 9, így a második világháborúig 69 a mai Veszprém vármegye egy részét is magába foglaló történelmi Zala megyéből származó szarvasagancsot bíráltak el, ezek közül 37 részesült valamilyen díjazásban, arany minősítést azonban egyedül a Teleki Béla által 1935-ben elejtett trófea kapott.

E helyütt lehetetlen valamennyi trófea és vadász sorsát végigkövetni, jelen felsorolás is hiányos. Annyit azonban mindenképpen meg kell említeni, hogy sokat vadászott Zalában, Szentpéterföldén József főherceg, számos trófea származik Alsónyirád, Sümeg, Lenti, valamint Nova térségéből és Teleki Béla Zalába történt költözése után Pölöskéről.

A berlini Nemzetközi Vadászati Kiállítás

Az Első Nemzetközi Vadászati Kiállítást 1910-ben rendezték meg Bécsben. Több mint negyedszázad után került sor a két világháború közötti időszak egyik legkiemelkedőbb eseményére, az 1937. november 2. és 21. között Berlinben megrendezett Nemzetközi Vadászati Kiállításra, melyen Magyarország rendkívül reprezentatív módon jelent meg, a kiállított trófeák között egy tucat zalai trófeával. Nem túlzás azt állítani, hogy ezzel a nemzetközi kiállítással került fel a zalai gímszarvas a trófeák világtérképére.

A berlini eseményről Roth Gyula, a vadgazdaság professzora, a vallás- és közoktatási miniszter hivatalos kiküldöttje által a szaksajtóban közreadott tudósítása sorra vette a tájegységenkénti vadászterületeket, eszerint „Külön fülkében szerepelt Zala- és Vasmegye és a Bakony, amely utóbbi élethíven preparált szarvascsaládot mutatott be diorámában (téli tájkép szarvasetetővel).”

A magyar pavilonban kiállított 150, döntően 1900 után terítékre került szarvasagancsról számolt be a professzor, ezek majdnem tizede Zala vármegyében került terítékre. Összesen 47 fődíjat jelentő ezüstpajzsot osztott ki a bíráló bizottság, ebből 21 került Magyarországra. A fődíjak mellett természetesen első, második és harmadik díjakat is kiosztottak a rendezők, a 66 első díj egyike Zala megyébe került, gróf Teleki Béla Pölöskén elejtett szarvasbikája agancsát díjazta ezzel a bírálóbizottság.

A magyar szarvasagancsok díjesője imponáló: 164 első helyezésből 66, a 180 második helyezésből 54, míg a 213 harmadik helyezésből 16 agancsot nyertek el a magyar kiállítók. Nem lehet célunk a kiállás magyarországi anyagának teljes ismertetése, ezért álljon itt a hivatalos beszámoló egy mondata: „hogy az mindenben felette gazdag és érdekes anyagot mutatott be, amely minden tekintetben messze meghaladta a régi bécsi [1910-es] kiállítás kereteit”. Roth azt is megjegyezte, hogy a romániai és csehszlovákiai trófeák jelentős része az 1920-ban elcsatolt területekről származott: „Az ú. n. utódállamok kiállításán lépten-nyomon régi nevek bukkantak fel, a képek jórészt ismert vidékeket mutattak. A nevekből persze csak az tudott következtetni, aki ismerte a régi viszonyokat.”

Zalai trófeák

A tucatnyi, Zala vármegyében elejtett gímszarvastrófea közül a legtöbb pontot Esterházy Ferenc Lentiben, 1910-ben lőtt szarvasagancsa kapta, kinek további két trófeája is kiállításra került, a legutóbbi 1929-ből. A legrégebbi, a doboskerti (Lenti) 1828-ból származó 9 kg-os trófea „Ismeretlen vadász” néven került kiállításra, és aranyérmes lett. A mai Szlovéniához tartozó Lendva környékéről két trófea származott, 1866-ból és 1895-ből Forstmeister Miklós, illetve Emanuel Suza (Szuza Manó) ejtette el. A Zalából származó trófeák közül a második legmagasabb pontszámot Pál Gusztáv Pórszombaton 1900-ban elejtett szarvasagancsa kapta. A Tornyiszentmiklós melletti Muraerdő Lenk Ödön 1884-ben, illetve Christian Hohenlohe herceg 1903-ban elejtett trófeájával vált jogosulttá a berlini szereplésre, míg Baron Béla Sümeg mellett 1881-ben, továbbá Halász Gyula 1892-ben a Keszthely melletti Tátikahidegkúton elejtett gímszarvas trófeájával. Ennek a 20 ágas agancsnak a képe nyitotta az 1902-es budapesti agancs-kiállítás emlékére kiadott Agancs-albumot, ahol első díjat kapott. Ebben a könyvben az utolsó Szuza Manó 14 ágas, Alsólendván elejtett szarvasagancsa, melyet a Magyar Nemzeti Casino állított ki, és bemutatásra került Berlinben is. 1902-ben a „Versenyen kívül” megjegyzéssel mutatták be.

A „legfiatalabb” Berlinben kiállított trófeát 1935-ben ejtette el gróf Teleki Béla Pölöskén. Az 1896-ban született Teleki, a Teleki-család református ágának leszármazottja 1936 és 1944 között Zala vármegye főispánja volt.

Szülei – Teleki Tibor földbirtokos, koronaőr, a Nemzeti Vadászati Védegylet választmányának tagja, korának kiemelkedő vadásza, és felesége, sárvár-felsővidéki gróf Széchényi Alice, Széchenyi István, a „legnagyobb magyar” unokája, az első magyar női teniszbajnok – kiváló nevelést biztosítottak gyermekeiknek. Az arisztokrata családokban régi hagyomány a vadászat szeretete, a gyömrői kastélyban számtalan agancs díszítette a helyiségeket, és gyakran hallhatták az apa és a rokonok vadásztörténeteit. Később Pölöskén Teleki Béla gyerekeit is így nevelte, a családi fényképeken többször feltűnik elsőszülött fia vadászruhában. Ugyancsak a családi képeken látjuk, ahogy fia fapuskával a célzást gyakorolja.

Teleki Béla első zsákmánya egy veréb volt

1906-ban, tízéves korában kapta meg Teleki Béla az első fegyverét, természetesen egy légpuskát, és ekkor nyitotta meg vadászkönyvét, melyben valamennyi lövését dokumentálta. 1906. március 10-én „ejtette el” családja gyömrői kastélyának kertjében első zsákmányát: egy verebet. Apjával gyakran utazott rokonaihoz vadászatokra, többször járt sógora, Károlyi Sándor gróf stomfai, tótmegyeri, apósa, Széchenyi Béla gróf nagycenki birtokain, vagy vendégként a sárosdi Esterházy-birtokon.

Apjával minden évben hoszszabb időt töltött Tótmegyeren, 1911-ben és 1913-ban – 15 és 17 évesen – már felnőttnek tekintették, és elég gyakorlott volt ahhoz, hogy részt vehessen a Károlyi Sándor szervezte híres nyár végi fogolyhéten. A 15 éves gimnazista vadászkönyve szerint három nap alatt 144 fogoly esett áldozatául, ez jó hozzájárulás volt a 7247-es terítékhez. Két évvel később még sikeresebb volt, 167 fogoly mellett 3 fürj elejtését is dokumentálta a nemcsak rangos, hanem gyakorlott 11 vadászból álló társaság tagjaként. 1906 és 1930 közötti negyedszázadban többek között 10 szarvasbika, 41 őzbak, 4 suta, 5683 nyúl, 13 vaddisznó, 1829 fácán, 2323 fogoly, 90 fürj, 107 szalonka, összesen 11782 találat a teljes terítéke. 1931–1944 között – immár zalai birtokosként – 948 napot vadászott, 13 év alatt további 10179, 1906-1944 között összesen 21953 egyed a teljes terítéke.

Meghatározó személyisége lett Zalának

A mosonmagyaróvári gazdasági akadémián végzett Teleki Béla 1920-ban vette át anyja gazdaságában a vadászattal kapcsolatos ügyek intézését, jóllehet véglegesen csak 1932-ben, kastélyának felépítése után költözött feleségével, gróf székhelyi Majláth Máriával és akkor három gyermekével Pölöskére, és ekkortól lesz anyja birtokainak vezetője. Rövidesen meghatározó személyisége lett nemcsak Zala, hanem Alsó-Dunántúl gazdaságának, és a református egyházkerületnek. Egyházközsége főgondnokaként jelentős szerepet vállalt a zalaegerszegi református templom háborús időkben történt felépítésében, továbbá 1936-os főispáni kinevezése után meghatározó személyisége lett Zala vármegye politikai és társadalmi életének.

Ezután legtöbbet saját birtokán vadászott, jóllehet 1944-ig összesen 56 vadászterületen hódolt szenvedélyének. A pölöskei birtok szárnyasvadállományát tudatosan szaporították, az uradalom fácán-, nyúl- és szarvasállományát valamennyi korabeli statisztika kiemelkedőnek minősítette.

A pölöskei trófea

A vadásztrófeák kiállításán folyamatosan jelen lévő Teleki már számos díjazásban részesült, amikor elérte legnagyobb sikerét, a Vigadóban 1935. december utolsó két hetében rendezett trófeakiállításon – az „53 csonkamagyarországi szarvasagancs” között 2. díjas, és egyben aranyérmes lett a Pölöskén 1935. szeptember 7-én elejtett trófeájával. A bírálaton alig valamivel kapott kevesebbet a négy díjat is elnyert Hohenlohe Oehringen Ágost herceg Somogy megyei Szentán elejtett szarvasagancsánál. A vadászkönyvébe bejegyezte, hogy Kovácshegyen „magaslesről lőttem 240 lépésről. Kapitális 16-os legjobb. Súlya 10.9 kgr., testsúlya 200 kgr.” A Nemzeti Újság így tudósított a kiállításról: „A másik aranyérmes trófea szerencsés tulajdonosa gróf Teleki Béla. Amikor ezt a gyönyörű agancsot szemléltem, eszembe jutott a szerencsés vadász anyai nagyapja, a dicső emlékű gróf Széchenyi Béla, a régebbi agancskiállítások titkos mecénása, aki áldozatkészségével évtizedeken át tette lehetővé, hogy az agancskiállítást megrendezhessék. Szinte magam elé képzelem jóságos alakját, tekintetét és főleg örömét, hogy unokája az ősi Széchenyi-birtokon, a zala [sic!] megyei Pölöskén ejtette el az aranyérmet méltán megérdemlő remek trófeás bikát. De ez a szeretetteljes elismerés kijár a koronaőri méltóságban is utódjának, vejének, gróf Teleki Tibornak, aki szaktudásával és önmegtagadó kímélettel elsőrangúvá fejlesztette az uradalom fővadállományát.”

Teleki Bélának ebben a hónapban kiváló szériája volt: még 3 szarvasbika és egy őzbak volt a terítéke nagyvadból. Harmadik bikájánál egy bejegyzés találunk: „Korcs 8-as. 60 lépésről kapásból nyakba lőttem.” 1935-ben Teleki kiállított még egy 1934. május 5-én, szintén Pölöskén lőtt őzagancsot is („eddigi legjobb bakom” – jegyezte be naplójába), de ez nem ért el helyezést, ugyanúgy, ahogy 1927-ben általa, valamint 1935-ben és 1937-ban apja által Pölöskén elejtett őzek agancsa sem.

Később is sikeres vadász, 1941-ben szarvastrófeájáért ezüstérmet kapott, és a kiadott tizenhét második helyből a tízediket szerezte meg. Ezen a kiállításon Teleki ezüstérme mellett további három zalai trófea kapott bronz minősítést.

Az utolsó, 1944-ben megrendezett trófeakiállítás az 1943-as eredményeket mutatta be. Az 1943-as szokatlanul enyhe tél idején a „vad semmit sem szenvedett”, ezért meglepően jó volt a beküldött trófeák minősége. Teleki Béla ezúttal bronzérmet, és a kiadott 38 harmadik hely 10.-ét nyerte el.

Pölöskéről ebben a szűk másfél évtizedben hat trófea kapott díjat, és egy további 1936-ban – igaz nem kapott díjat – „ismeretlen vadorzó” megjelöléssel került a listára.

A főispán hat alkalommal volt vadászvendég a Festetics- birtokon, ahol Horthy Miklós kormányzó többször volt Festetics Györgyné vendége, általában az első nap fácánra, második nap nyúlra vadásztak számos előkelő vendég társaságában.

Farkasvadászatra ment

Utolsó kétnapos vadászkirándulása 1944 februárjában volt, amikor a máramarosi főispán meghívására kétnapos farkasvadászatra vállalkozott, Falusuhatagot és Jódot kereste fel. Farkasnak ugyan csak a nyomát látták, de Falusuhatagon egy kocát, a következő napon Jódon pedig egy 200 kilós erős vadkant lőtt. 1945 elején a kastélyába beszállásolt német tisztekkel vadászott, március 21-én fogott utoljára puskát a kezébe. A pölöskei kastélyában a személyzet ebédre feltálalta a terítéket – ám egy hét múlva már földönfutó és osztozik a hontalanná váló magyar főnemesek sorsában, Végül Paraguayban telepedett le, 1969-ben Asunciónban halt meg és ott is temették el.

dr. Halász Imre