Amikor a fél ország beutalóval nyaralt a balatoni SZOT-üdülőkben

A helyzetet viszont nehezítette az országosan kibontakozó új politikai és társadalmi struktúra, amely két nagy lényeges változást hozott a tónál: egyfelől 1948-tól megkezdődtek az államosítások és ezzel párhuzamosan a tervgazdálkodás is, valamint kezdetét vette az úgynevezett szociális alapú tömegturizmus, azaz a munkásüdültetés. Mindemellett a külföldi, elsősorban a nyugati turisták száma minimálisra csökkent, illetve később javarészt a szocialista tömb országaiból fogadtunk baráti látogatókat. 

Hamis átírási papírok

Bertha Bulcsú író szemléletesen összegezte mindezeket a folyamatokat Balatoni évtizedek című esszéregényében: „Az elhagyott villákba új lakók költöztek, az új lakók új szokásokat kezdtek meghonosítani. […] A házak közül később a legnagyobbakat államosították […] A villák államosítása körül nagy volt a herce-hurca. Akik idejében észbe kaptak, azok hamis átírási papírokat készítettek az ügyvédjeikkel, vagy lakókat fogadtak. Az persze nem volt közömbös, hogy ki milyen lakóra tett szert. Akinek például sikerült elintézni, hogy az egyik vezető falusi otthonából átköltözzön hozzá a villasorba, az megmentette a házát.”

A balatoni magántulajdonok (villák, panziók) nagy részére 1945 után szomorú sors várt. Egyrészt jónéhány tulajdonos már a háború vége felé és a vészkorszak idején, jóval áron alul megvált ingatlanától vagy mindenét hátrahagyva Nyugatra utazott és nem tért vissza többé. Az elhagyott épületeket hamar kisajátították és általában betelepítettek lakókat vagy pártirodának használták.

1948-tól a 20 férőhely feletti panziók jutottak az államosítás sorsára, majd az 1952. évi 4. számú törvényerejű rendelet kimondta: „állami tulajdonba vétetnek a tőkések, egyéb kizsákmányolók és a megdöntött társadalmi rendszer népelnyomó elemeinek házingatlanai, abban az esetben is, ha azokat nem bérbeadás útján hasznosítják.” Mindez a balatoni ingatlanokat is nagymértékben érintette, akadt olyan balatoni fürdőhely, ahol a villák majdnem mindegyike állami tulajdonba került, sok esetben az ingósággal együtt. Az ingatlanok legnagyobb része egy idő után üdülő lett, vagy valamilyen iroda (szakszervezeti, TSZ) működött benne. Néhány ingatlant pedig a rendszer által kiemelkedőnek vélt művésznek, alkotónak adományoztak: így kapott balatoni nyaralót Bernáth Aurél, Farkas Ferenc zeneszerző vagy Mikus Sándor szobrászművész is.

Hasonlóan nehéz sors várt a magánkézben lévő, általában nagybirtokokon működő szőlészetekre is. Elsőként az 1945-ös földreform okozott nagy változásokat a birtokviszonyokban. Ennek értelmében a nincstelenek és a törpebirtokosok nagy száma földhöz jutott, a földek nagy része a Balatonnál több esetben szőlőt is magában foglalt. 1949-re már a tónál is megszűntették a hegyközségeket az 1949. évi 3300/1949. számú kormányrendelettel. Ezután a borkereskedelmet és a felvásárlásokat is állami szabályozás alá vonták. 1957-ben Ferencz Kálmán – ahogy Kalmár László Badacsonytomajról megjelent könyvében olvashatjuk –, így nyilatkozott a badacsonyi állapotokról: „Badacsony szőlőterületének 40-50 %-a 1945 előtt nagybirtokosok kezében volt. Földosztáskor 1946-ban a szőlő egy részét kisemberek, részben termelők, többnyire bányászok kapták. A juttatott szőlők egy része jó kezekbe került, megfelelően művelték, mások viszont nem értettek hozzá, sok szőlő tönkrement. A falura nehezedő nyomás, a túlzott beszolgáltatás Badacsonytomajon is éreztette hatását, amelyet a szőlősgazdák nehezen tudtak elviselni. Nőtt a termelési bizonytalanság. Nem tudták beszerezni a szőlő megműveléséhez szükséges eszközöket, növényvédő szereket. Értékesítési gondok is voltak, mivel a borforgalmi vállalat áron alul vásárolta fel a termelői borokat. Mindezek következtében a szőlőművelést elhanyagolták, parlagon hagyták, sőt sokan igyekeztek megszabadulni tőle.” Ezek a folyamatok és jelenségek a tó többi bortermő területén is hasonlóképp lezajlottak, hosszútávú károkat okozva a vidék minőségi szőlőtermesztésében

A tónál az 1950-es évek elején megkezdődött a szakszervezeti, munkás- és gyermeküdültetés fénykora, a szállodákat az Állami Üdülő Vállalat kezelte. Az állami vagyon részét képezték ekkortól a korábbi főúri kastélyok: Keszthelyen a Festetics Kastélyba múzeum nyílt, a szigligeti kastély alkotóház lett, a csopaki angolkisasszonyok nyaralójában csecsemőotthont nyitottak. Hasonló sorsra jutott a tihanyi bencés rendház is: a plébánia megmaradhatott, de először szegényház, majd múzeum kapott helyet benne.

Közben országos, turizmust is érintő változások zajlottak: a már államosított IBUSZ vette át az Országos Magyar Idegenforgalmi Hivatal feladatait, a Balatoni Intéző Bizottság pedig Balatoni Állami Központi Intéző Bizottságként működött tovább (végül 1949-ben meg is szüntették), erős állami felügyelettel. 1949-től megkezdődött országszerte a beutalóval történő úgynevezett SZOT (Szakszervezetek Országos Tanácsa) üdültetés is. Nagy ajándéknak számított, ha a gyárak dolgozói a tavat behálózó – egykoron kastélyként, panziókon, impozáns villaként funkcionáló – SZOT-üdülők egyikében tölthettek el egy hetet.

Azonban hamar kiderült, hogy a balatoni, szociális alapú ingyenüdültetés hosszútávon nem tartható fenn. Így a Kádár-korszakban egy új, sajátos világ született a Balatonnál, számos nosztalgikus élménnyel és számos árnyoldallal…

dr. Kovács Emőke