A fodrászoknál a legnagyobb a ricsaj – Tubolyné Kocsis Éva

– Színházi fodrásznak lenni különleges lehet a szakmán belül. Nehéz volt bekerülni annak idején?

– Egyáltalán nem. Valaki szólt, hogy fodrászt keres a színház, jelentkeztem, felvettek, azóta itt vagyok. Nem emlékszem, hogy különösebben vágytam volna ebbe a világba, viszont tény, hogy az évek alatt nagyon megszerettem, ma már úgy vagyok vele, hogy addig szeretném csinálni, amíg mozog a kezem meg a lábam.

– Mennyiben más ez, mint egy hétköznapi fodrászüzletben dolgozni?

– Fogalmam sincs, méghozzá azért, mert sosem dolgoztam a „való világban”. Érettségi után szereztem meg a szakmát, „odakint” igazából csak a kötelező gyakorlatot töltöttem, és szinte azonnal jött ez a lehetőség. Persze elképzeléseim vannak. Úgy gondolom, a piacon nagyobb szakmai kihívások érik az embert, itt sokat dolgozunk vendéghajjal, parókával, ragasztott bajusszal, szakállal. Ezt kellett megtanulni annak idején, az évek alatt felhalmozódott rutin pedig már minden helyzeten átsegít.

– Akkor nem tudja megmondani, hogy a színészek „érzékenyebbek-e” a hajukra az átlagembernél... Én a magam részéről úgy gondolom, hogy igen.

– Szerintem pedig éppen fordítva. Talán mert az ő hajuk a színpadon nem az övék, hanem a figurához, a jelmezhez tartozik. Ettől függetlenül az évtizedek alatt találkoztam színésszel, aki hisztisebb volt az átlagnál, de tudjuk kezelni ezeket a helyzeteket is. Mindenkivel meg lehet találni a hangot, a jó megoldást, ez a dolgunk. Szeretem ezt a közeget, itt nálunk mindig kiváló a hangulat, nem véletlen, hogy a színházban itt a legnagyobb a ricsaj.

– És a kvártélyházi „kitelepülés”?

– Ott a nyár miatt különleges a hangulat, ami mindenkire átragad. Régebben volt egy szobánk, de egy ideje már a folyosón dolgozunk, ez annyival nehezebb, hogy minden este mindent el kell pakolni, de hozzászoktunk. Dolgoztam rengeteget Egerváron is, illetve Kőszegen, az ottani nyári produkciókban, jó szívvel gondolok vissza valamennyire. Sosem ettem például olyan finom lecsót, mint amit Haás Vander Péter tudott főzni.

– Elégedett azzal, ahogy a színházi hierarchiában a fodrászokat elismerik?

– Teljesen. Volt ismerősöm, aki régebben megkérdezte, hogy „egyáltalán szóba állnak veletek a színészek?” Kívülállóként talán érthető ez a gondolat, de „bentről” nehezen értelmezhető. A csapat tagjainak érezzük magunkat, nem is hiszem, hogy működhetne másként.

– Van esetleg színész, akivel különösen várja a következő találkozást?

– Nagyon sok kedvencem van, de nem mondanék neveket, mert nem akarok senkit megbántani. Legalább annyira várom az első estét, mint a közönség.