Várurak és várúrnők a középkori Zalában

Középkori épített örökségünk látványos elemei a ma már többnyire romos állapotban lévő, de mégis impozáns várak.

A várakat már a 19. századi romantikus irodalmunk is nemzeti múltunk szimbólumainak tekintette, az irodalmi példákat hosszasan sorolhatnánk. Váraink azóta is a kirándulók, túrázók érdeklődésének középpontjában állnak. Manapság kiállításaikat és a várudvarokon tartott történelmi időutazós rendezvényeiket sokan és szívesen látogatják. Ezeken a játékokon megelevenednek a hajdani lovagi párbajok, várostromok, hadi játékok. A várak azonban nemcsak a képzeletünkben általánosságokban élő, védelmi szerepet betöltő erősségek voltak, hanem a török hódítás előtti időkben a hatalmas várbirtokok igazgatásának központjaiként is szolgáltak. A nagyurak fényűző várai pedig reprezentatív külső megjelenésükkel már messziről jól láthatóan uraik hatalmát szimbolizálni voltak hivatottak.

Az alábbiakban a középkori és kora újkori Zala ma ismert várai­nak nem a régészeti kutatásáról vagy építészeti kialakításáról lesz szó, hanem uraikról, akik nem mindig katonák voltak és többnyire nem hadakozással, hanem birtokaik igazgatásával, sőt, néha olvasással töltötték az időt. A vár­úrnők pedig nem valami légies, lovagregényekben megénekelt hősnők voltak, hanem a vár mindennapi életének határozott kezű irányítói.

Váraink néhány arisztokrata família és hivatalviselő középbirtokos nemesi család kezén voltak. Viselt dolgaikról a korabeli oklevelek, levelek, gazdasági számadások és várleltárak tanúskodnak.

A sors iróniája, hogy míg a megye egyik legfontosabb várából, Kanizsából mára gyakorlatilag semmi látható nem maradt, urairól annál többet tudunk. 1532-ben meghalt Kanizsai Ferenc, a hírneves család utolsó férfi tagja és azért, hogy a hatalmas vagyont Orsolya, a húga örökölhesse, a középkori magyar törvények szerint őt fiúsítani kellett. A fiatal vár­úrnőt néhány évvel később feleségül vette Nádasdy Tamás, a nagy­ívű karriert befutó vasi köznemes. Közös életük első éveit Kanizsán élték, ahol az a furcsa helyzet alakult ki, hogy a vár új urának családja korábban éppen a Kanizsaiak szolgálatában állt, ami persze konfliktusokat eredményezett. Az évszázad „álompárja” néhány év után, 1540 elején elköltözött Sárvárra, ahol reneszánsz módra átépített főúri várkastély várta őket a komor Kanizsa helyett.

A mai Szlovénia területén lévő Alsólendva vára a Hahót-Buzád nemzetségből leszármazó Bánffy család birtoka volt a korai középkortól kezdve egészen a 17. század elejéig. A vár híres urai közé tartozott a 15. század végén az a Miklós, aki Hunyadi Mátyás király hűséges híveként tagja volt a Beatrixért Itáliába menő küldöttségnek. Egy évszázaddal későbbi leszármazottja, István idejében a lendvai várban alakult ki Zala első protestáns főúri udvara.

A pölöskei várnak a 16. század közepén Ördög Lászlóné, Ősi Katalin volt az úrnője. Egy érdekes oklevél tanúsága szerint 1548-ban Ördög László első feleségének unokahúga pereli vissza anyai nagynénje ingóságait Katalin asszonytól. Ebben semmi különös nem lenne, ha az ingóságjegyzék nem 23 sorban részletezett, elképesztően nagy értékű ékszerekről és ruhákról szólna. A nem túl jelentős vár köznemesi származású úrnője valószínűleg úgy birtokolhatott gyémántköves násfákat, rubin- és smaragdköveket, arany nyak­éke­ket, igazgyöngyös pártákat, aranyozott bársonyból készült köpenyeket, aranyszállal átszőtt atlaszselyem szoknyákat, 12 aranygyűrűt, hogy ezek több nemzedék asszonyainak hozományaiból gyűltek össze. Nem csoda, hogy a családok nőtagjai hosszasan pereskedtek miattuk.

A középkori Magyar Királyságban a várak és a hozzájuk tartozó uradalmak jelentették az igazi gazdagságot és hatalmat, valós politikai befolyáshoz váruradalmak birtoklása nélkül nem lehetett jutni, ezért a nemesi családok mindent megtettek azért, hogy újabb várak birtokába juthassanak. A megye egyik tehetős, hivatalvállaló köznemesi famíliája volt a Csébi Pogány család. Egyik tagjuk, Zsigmond fontos országos tisztségeket viselt a Jagelló-királyok alatt. A család Zalában nem rendelkezett várakkal, saját csébi kúriájuk csak erődített nemesi lakhelynek tartható. Tekintélyük növeléséhez még szükségük lett volna más várakra is, így 1499-ben Csébi Pogány Péter akarta megszerezni sikertelenül Szentgrót várát, Szentgróti Jánosnak, a várúrnak halála miatt. 1516-ban Lenti várának birtoklásáért maga Pogány Zsigmond jelentette be igényét a várat folyamatosan bir­tokló Alsólendvai Bánffy-család ellenében nőági örökösödésre hivatkozva. A család nem tett le később se arról, hogy Lentit megszerezzék, mintegy fél évszázad múlva Csébi Pogány Sára, a mohácsi csatában is részt vett kancellár, Brodarics István testvérének, Mátyásnak a felesége szeretett volna a lenti vár úrnője lenni, ismét sikertelenül.

Zala másik fontos és tehetős köznemesi családja, a Háshágyiak várbirtoklás híján soha nem tudtak a legnagyobb hatalmú nemességbe kerülni, jóllehet több tagjuk is viselt országos tisztségeket. Ezzel szemben a nem túl jelentős köznemesi famíliának, a Hagymásiaknak Szentgrót várának birtoklása mindig megfelelő tekintélyt biztosított Zala megye nemességének soraiban.

A várbirtoklás fontosságának ismerete ösztönözhette Török Bálint feleségét, Pemflinger Katalint arra, hogy 1541-ben a nem sokkal azelőtt megszerzett várukból, Szigligetről a várúrnő magabiztosságával írja a dátumot: Kelt a mi várunkban, Szigligeten. A keltezés érdekessége, hogy a „vár” hely megjelölésére a latin „arx” szót használta, a megszokott „castrum” helyett, ami a valós helyzeténél nagyobb jelentőségűnek mutatja Szigligetet.

A korabeli Zalában az Ákosházi Sárkányok, a Csébi Pogányok, a Csányiak, a társadalmi ranglétra magasabb fokán álló nemesi családok kőből épült nemesi kúriájukat, erődített udvarházukat is várnak vagy várkastélynak titulálták, és úgy tekintettek rájuk, mint a főurak a rezidenciájukra.