Marco Polo első európaiként járta végig a Selyemútat, s adott hírt a Távol-Kelet mesés tájairól (2. rész)

A birodalom legnagyobb kiterjedését 1270 körül érte el Dzsingisz kán unokája, Kubiláj uralkodása idején, 1271–1368 között. Ő a fejedelmek fejedelmeként Pekingbe tette át a székhelyét. Az akkori regula szerint „a világ minden földje a nagykán tulajdona, minden nép őt hivatott szolgálni”. A Marco Polonak adományozott, szabad mozgást lehetővé tévő császári útlevélen is ez a felirat szerepelt: „Az örök Mennyország erejével. Legyen szent a császár neve. Ő az ég helytartója a földön”.

A világ urával kerültek szembe a magyarok is. A tatárok átkeltek a Kárpátok hágóin, és 1241-ben súlyos vereséget mértek a IV. Béla király hadaira, majd csaknem egy teljes évig dúlták, fosztogatták, pusztították az országot. Polo – nyilván nem elfogolatlanul - úgy tekintett a kánra, mint aki rendet és békét hozott az általa uralt területekre: betiltotta a szerencsejátékokat, ínséges időkben segítette alattvalóit. A rá emlékező még a Nagy Csatorna építését és a papír-pénzrendszer kialakítását is neki tulajdonította, noha Kubilaj csak felújíttatta a világ leghosszabb, majd 1800 kilométert hosszú mesterséges vízi útját, a világon akkoriban egyedülálló fizetőeszközt pedig tovább finomította.

Külön érdekességként olvashatunk Kubilaj családi életéről, arról, hogy négy feleségétől 22 fia született, számos ágyasától pedig újabb 25 gyermeke lett. A mongolcentrikus Polo szerint „az ifjak mind jó és derék harcosok lettek.”A vezér vallási nézeteiről azt tartja európai embere, hogy azokban a buddhista, a keresztény, a muszlim és a zsidó elemek keveredtek. A világutazó fennen dicsérte a mongol hadi- és államszervezetet, a jól kiépített és felszerelt birodalmi út-és futárhálózatot, a már említett papírpénzt, amely sokáig ismeretlen volt az európaiak számára 

Polo akárhol is megfordul, beszámol az ottani ruházkodásról, ételekről és italról. Mongoloknál a kancatej erjesztésével nyert kumiszt magasztalja. Az eurázsiai sztyeppék enyhén alkoholos italát a honfoglaló magyarok is ismerték.

Poloék egy idő után, majd két évtized elteltével - miközben persze mindvégig sikeresen kereskedtek is – a hazatérésre gondoltak. Erre Kubilaj fájó szívvel ugyan, de engedélyt adott, arra kérve őket, adják át üdvözletét az európai királyoknak és a pápának. Hajóra 1292-ben szállt újból a hármas. A 25 ezer kilométer hosszú visszaút három évig tartott Vietnám, Maláj félsziget, Szumátra, Sri lanka, India és Perzsia érintésével, minek után Carigradon (Konstantinápolyon) át Velencébe értek. Nekik ennyi idő kellett annak a távnak a szószerinti leküzdéséhez, amelyhez manapság komfortos repülővel tíz óra 14 perc elegendő. Egy korunkbeli útirajz-szerző

nemrégiben megkísérelte bejárni Poloék útját, ami a mai közlekedési eszközökkel sem tűnt egyszerűnek. Az illető csak Iránon és Kínán át 10 ezer kilométert tett meg.

Polo 41 éves, igazán megemberesedett amikor kincsekkel megrakodva, egy életre szóló útikalanddal gazdagodva - társaival együtt - 1295-ben partot ért Velencében. A három tagbaszakadt, sokat próbált férfi szinte észrevétlenül kötött ki a lagúnák városában. Teljesítményük alapján manapság valószínűleg tömegek fogadnák őket, ám rájuk senki sem figyelt fel, a szokatlan kinézetük sem tűnt föl másoknak. A kínai-mongol öltözetükön látszott, hogy finom selyemből szőhették. Beszédüket, hanghordozásukat sem furcsállotta környezetük, azt, hogy a saját nyelvüket szinte elfelejtették.

Három évvel a velencei megérkezés után, 1298. szeptember 8-án Marco (horvátul Marko) részt vett a két ősi rivális, Velence és Genova tengeri ütközetében a Korcsulai öbölben. A csata a dalmát partok mentén, Sabbioncello (mai nevén Peljesac) félsziget, továbbá Curzola (Korcsula) és Meleda (Mljet) sziget háromszögében zajlott. Az összecsapáshoz a tehetős Polo egy egész gályát állított ki saját költségén. A száznál is több evezős-és vitorláshajó legénységét ő irányította. A villámütközet a túlpartiak (Genova) győzelmével végződött. A korcsulaiak hihetetlenül sok, hétezer harcost vesztettek, s ugyanennyien fogságba estek. Köztük Polo, akinek a raboskodás unalmas napjaiban volt ideje átgondolni és összegezni egész addigi életét, a nem mindennapos keleti utazás részleteit. Cellatársa a pisai Rustichelli író volt. A francia, illetve „velencei francia” nyelven írt kalandregények szerzőjének kapóra jöttek a messire (úriember) jelzővel illetett Marco történetei. Kettejük munkájának eredményeként született A világ csodáinak könyve, a „Livre des merveilles du monde.”

Miután a világutazó rabtartója, a városállam Genova ráébredt, milyen kivételes foglyot őriz, számos kedvezményben részesítette, később pedig visszaadta szabadságát. Nyilván nem csekély váltságdíj ellenében, melynek előteremtése nem okozott gondot a gazdag Polonak. Hősünk hazatérve Velencébe, élete végéig otthon maradt, tovább már nem utazott, fogadta az érdeklődőket. A neves és kevésbé ismert kíváncsiskodók egymás után kopogtattak házában, hogy újabb és újabb részleteket tudjanak meg a mesébe illő keleti utazásról, hiszen a kéziratok, bármily szorgalmas másolóik is akadtak, kevés olvasóhoz jutottak el.

Polo, Velence gazdag és elismert polgáraként tagja lett a városi nagytanácsnak, amely méltóságot haláláig megtartotta. Magállapodottan, negyvenhat éves korában (1300-ban) egy kereskedő lányával kötött házasságot. Párja Donata Badoer lett, akitől három szépnevű lányuk született: Fantina, Bellela és Moretta.

A család feje 1323-ban kelt végrendeletben vagyona egytizedét a Szent Lőrinc templomra hagyta, a többit feleségére és leányaira. Földi javainak nagy része a keletről hozott aranyból és drágakövekből állt, de más értékek is szerepeltek benne, így brokát-és selyem kelmék, továbbá fűszerek, csupa olyasmi, amiről részletesen beszámolt könyvében. A relikviák közt megőrizte a nagykántól kapott arany menlevelet, amelyet Itáliában többször is kiállították. Persze, az utókor számára legjelentősebb adománya az „elbeszélő műve”, mely hosszú időn át a világ utazóinak első sorába emelte. A könyv tágította a középkori Európa világképét, olvasóit meggyőzte, hogy a kereszténységtől távol eső, más kultúra is komoly értékeket hozott létre.

Polo hetvenévesen, 1324. január 8-án hunyt el. A Szent Lőrinc apátságban temették el, ám sírhelye a szentély 1592-es átépítés után eltűnt. A legenda szerint a halálos ágyán papja, családja és barátai gyűrűjében nekiszegezték a kérdést: „Miért írtál és meséltél el ennyi igaztalan dolgot?” Erre hümmögve csak ennyit válaszolt: „Még a felét sem írtam le annak, amit láttam és átéltem, mert sejtettem, hogy nem hisztek nekem!”