Farkas István balatoni művészete

Farkas István 1887-ben született Budapesten, a neves, könyvkiadásról is híres Wolfner családban. Korán megmutatkozó festőtehetségként Mednyánszky László kitűnő festő tanította. A festőbaráttal közösen (1901-1902 táján) fedezte fel először a szigligeti öblöt és szerette meg a Balaton vidékét. Már 17 esztendősen szerepelt a Nemzeti Szalon kiállításán, majd a nagybányai iskola tagja lett. Bejárta Európát, székhelye és festészetének nagy inspirálója Párizs lett. Kint tartózkodását megszakította a katonai behívója: felderítő tiszt lett az első világháborúban. Háborús naplójában átütő tájképeket, rajzokat láthatunk. Festményein is megjelent a háborús kataklizma pusztító hangulata. Később hazatért, újfent Párizsba költözött, ekkor már feleségével, a szintén festőként jegyzett Kohner Idával. Talán ezek a francia évek teltek számára a legnyugodtabban. A kávéházak, néger táncosnők, a dzsessz és a művészvilág elevenedett meg Farkas egyedi, de kiművelt munkáin. Montparnesse-i műtermét az egész párizsi művészvilág ismerte. A párizsi életképeken kívül ekkor kezdett bele az átütő erejű tájábrázolások készítésébe is, elsősorban a tengerparti motívumokat kedvelte. Az 1930-as évekre azonban megváltozott a világpolitika, újfent megérezte a háború előszelét, közben pedig családi okok miatt vissza kellett térnie szülőhazájába. Át kellett vennie édesapja nagymúltú cége, a Wolfner-Singer vezetését. Nagy vágya, hogy újra, hosszabb időt tölthessen Párizsban, már nem igen valósulhatott meg. Viszont lett egy új, fontos helyszín, amely nem más volt, mint a Balaton. A választott vidék a korábban megszeretett Szigliget lett, bár 1921-ben Balatongyörökön – ahol Nagy István festővel alkotott – is rácsodálkozott a táj gyönyörűségére.

1936-ban már elkészült kétszintes nyaralójának terve, amelyben műterem is volt. Szigligeten, a Kamonkő alatt elhelyezkedő impozáns nyaralóból belátta az egész szigligeti öblöt, a lelki megnyugvást hozó balatoni táját. Művein, ábrázolásain ideiglenesen eltűnt a minden képén tetten érhető szorongás, rossz hangulat, szomorúság. Balatoni tájképei és csendéletei egyedi, összetéveszthetetlen stílusukkal a Farkas-életmű fontos állomását képezik. A balatoni táj

oldotta egyre fokozódó feszültségét, amelyet zsidó származása, házasságának tönkremenetele, a hazai művészéletből való kitaszítottsága, a háború közelítő szele és a Párizstól való elszakadás okozott számára. Legszűkebb baráti köre gyakorta látogatta szigligeti műtermében, de a Badacsonyban élő másik nagy festővel, Egry Józseffel is rendszeresen találkozott. A Táj, Szigliget, Szigligeti hegyek, Balatoni hegyek mind-mind olyan festményei, amelyek bizonyítják: Farkas Istvánnak ott van a helye a balatoni művészek élvonalában.

A balatoni táj megnyugtatta, ellazította, a tavi tájképfestészet egyedi ábrázolásra sarkallta. Utolsó, boldog nyarát-őszét is itt töltötte, a fokozódó zsidóüldözés ellenére nem menekült, nem bujkált, nem hitte el, hogy a vég hamar bekövetkezhet. A sors szomorú halált szabott ki rá: a német megszállást követően gyűjtőtáborba hurcolták – hiábavalónak bizonyult Herczeg Ferenc segítő közbenjárása is –, majd az auschwitzi megsemmisítő táborban végezték ki.

Nem volt egyetlen festészeti irányzatnak követője, ötvözte a korszak technikáit, irányzatait és mellette megteremtette saját festői világát. Tragikus halálát követőn – polgári származása miatt – az 1970-es, ’80-as évekig nem igazán beszéltek művészetéről. Képeit az enyészettől Glücks Ferenc és felesége óvta meg az utókor számára. Az elmúlt években több tematikus kiállítás is nyílt alkotásaiból, néhány esztendeje a Magyar Nemzeti Galéria tárta nagyon szakszerűen a látogatók elé az egész életművet. Egykori villája korábban SZOT-üdülőként működött, ma magánkézben lévő gyönyörű étterem és hotel, ahol egy kis emlékszobát is kialakítottak tiszteletére.

A korabeli kritikus így méltatta alkotásait: „Farkas István különös festő. Álmokat lát, valami rejtélyes történik körülötte és ő az érthetetlen, ibseni, izgalmas titkot lefesti. Megfoghatatlan a dolog, amit ábrázol, de hisz nem is valóságról, csak fantáziáról van szó. Ezért mosódik el minden vásznain. Ezért nincs határa színnek, vonalnak, formának. Kétségünk van, szürke-e a szürkéje, ember-e az a lila folt, vagy csak ködlő sejtelem? Mindegy! Nézzük a képeit s lelkünk vele száll s szinte megfeledkezünk szép színeiről, előkelő, halk tónusáról, szuggesztív előadásmódjáról.” Ez a hangulat határozza meg tavi festményeit is, ez teszi egyedivé, sajátossá és a magyar valamint az egyetemes képzőművészet kitörölhetetlen alakjává.

dr. Kovács Emőke