Már lélekben is megérkeztek az ukrán menekültek Kisgörbőre (videó)

Az iskola 2004-ben bezárt Kisgörbőn, az épületét turistaszállóként próbálta hasznosítani az önkormányzat kisebb- nagyobb sikerrel, most pedig ukrán menekültek lakják. Csütörtök délelőtt nem volt nagy nyüzsgés a menedékházban: mire odaértünk, többen már elmentek dolgozni, például alkalmi munkában kertészkedni, de van, akit felvettek egy autószerelő műhelybe, mást szobaasszonynak. 

Az épületben az utolsó simításokat végzik a fürdőkön, a mellékhelyiségeken. Az egyik tanterem játszószoba lett, a többi lakószoba, minden családnak külön, mert úgy tűnik, hosszabb távra kell berendezkedni, és az intimitás nagyon fontos. A nagy konyha közös, az udvar tágas. 

– Az ingatlan három önkormányzat tulajdona, és 2004 óta lényegében üresen áll. Úgy gondoltam, vétek nem kihasználni, amikor máshol össze vannak zsúfolva a menekültek – mondta Kozma Gábor. – A háború kitörése után rögtön nekiláttunk rendbe hozni a házat, tíz nap alatt lakhatóvá tettük naponta 20-30 önkéntessel.

– Az épületben nem volt fűtés, a hősugárzó azonnal lecsapta a villanyórát, a bojlerek vízkövesek voltak, a burkolatok elhasználtak – folytatta Kozma Gábor, aki fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy mindent adományból teremtettek elő a háború elől menekülőknek. – Tizenöt, fűtésre is alkalmas klímát vettünk úgy, hogy először barátoktól, ismerősöktől kértem segítséget. Hárommillió forintot összedobtunk 3 nap alatt, és 12 szakember gyorsan felszerelte a klímákat díjmentesen. A példájukat követve sokan elkezdtek adakozni. Most már 90 százalékban készen van az épületfelújítás. 

Amikor az egykori iskola lakható állapotba került, a polgármester elment az ukrán–magyar határhoz Beregsurányba, s már aznap este 17 menekülttel érkezett vissza Kisgörbőre. 
 

– Március 13-án éjjel értünk haza. Olyan embereknek kínáltunk menedéket, akikkel ott ismerkedtem meg egy közvetítő révén, aki bemutatott nekik. Ez megalapozta a bizalmat, de érthető módon azon az éjszakán nagyon zaklatottak, frusztráltak voltak a menekülők. Google-fordítóval kommunikáltunk. Már a visszafele úton létrehoztuk a jelenleg 870 tagú Menekültekért Zalában Facebook-csoportot, amelyen mindig közzétesszük, hogy aktuálisan milyen segítségre lenne szükség. Ezen az oldalon kapcsolatot is tarthat egymással mindenki, aki Zalában menekülteket támogat. Elkezdtek érkezni a felajánlások, s még ha az adományozás kultúráján van is javítanivaló, minden meglett, ami kellett. 

A kisgörbői menedékház konyhájába Kuszka Gabriellával nyitottunk be. A zalaegerszegi zenetanár Kárpátaljáról származik, magyar nemzetiségű, kiválóan beszél ukránul és oroszul. Hetente legalább kétszer jár önkéntesként tolmácsolni Kisgörbőre, nekünk is ő segített. 

A 37 éves Anzselával ültünk le először beszélgetni, aki fitneszedző volt Kijevben. Ölében a kislánya, mellette a férje, a 37 éves Michail, aki a kereskedelemben dolgozott. Gyorsan átvette a szót a feleségétől, aki nem tudta sírás nélkül feleleveníteni, hogy min mentek keresztül. 
 

– Február 24-én, amikor elkezdődött a háború, leköltöztünk a pincébe, ahol 8 napot töltöttünk. Amikor hallottuk, hogy a közelben bombáznak, eldöntöttük, hogy elhagyjuk a várost. Felfoghatatlan volt az egész, alig akartuk elhinni, hogy ez nem álom, hanem való­ság, hogy ez a 21. században megtörténhet – mondta Michail. 

Kijevből egy menekülteket szállító vonattal Lvovba utaztak, ahol ismerősök segítettek nekik eljutni a határhoz. Michail a határnál elbúcsúzott a családjától s visszament Ukrajnába elintézni, hogy a térd­problémái miatt felmentést kapjon a hadkötelezettség alól. Budapesten találkoztak újra, majd Győr következett, ahol nagy örömükre felvették a tehetséges futballista 12 éves fiu­kat a futballakadémiára. 
 

– Az egész család elmenekült Ukrajnából. Mi azért jöttünk Kisgörbőre, mert hallottuk, hogy ide el lehet hozni a két cicánkat is. Nagyon hálásak vagyunk a magyaroknak, hogy befogadtak. Szeretnénk majd visszamenni Ukrajnába, hiszen az a hazánk. Addig is munkát szeretnénk, bármilyen kétkezi munkát szívesen elvégzünk, amihez nem szükséges nyelvtudás – tette hozzá Michail. 

Olga, aki nyugdíjba vonulása előtt 30 évig laboráns orvosként dolgozott, kedves mosollyal kávéval kínált. A férjével jött Kisgörbőre a heves harcok sújtotta, Kijevhez közeli Irpiny­ből. 
 

– A lányom, a férje és gyermekük már korábban elhagyták a várost, Ungváron vannak, de mi maradni akartunk. A pincébe menekültünk a bombázások elől, öt napig voltunk lenn. Egyszer csak alábbhagytak a zajok, már azt hittük, vége van. Feljöttünk, és azt láttuk, hogy az oroszok mindent elfoglaltak. A lányunk telefonált, hogy egyetlen lehetőség maradt, a zöldfolyosón elhagyni a várost, és ezt tettük. A hidakat szétbombázták. Egy híd alatt, egy összetákolt átkelőn az ukrán katonák kézről kézre adtak bennünket, hogy kimenekítsenek. Sose felejtem el, szörnyű volt az egész. Azt mondták, menjetek, akkor könnyebb lesz az oroszokat kilőni. Busszal Munkácsra vittek, regisztráltak bennünket, s kérdezték, elmegyünk-e Magyarországra. Igent mondtunk. Az Irpinyben maradtak nem voltak ilyen szerencsések, sok embert megöltek, és víz, áram, élelmiszer nélkül maradt a város – sorolta halkan, higgadtan. 
 

Nagyon igyekszik tartani magát, indokolta látszólagos nyugalmát, de könny szökött a szemébe, amikor arról beszélt, mennyire hálás azoknak, akiktől segítséget kapott: „csupa jó emberrel hozott össze a sors Magyarországon”. 
 

– Tegnap a férjem megbetegedett, tüdőgyulladása van. Ellátták a kórházban, ahová Gábor vitte be, még a gyógyszereket is kiváltotta. Amíg tart a háború, itt szeretnénk maradni, ha vége lesz, nem tudjuk, hogyan tovább. Ir­pinyt körbeaknázták az oroszok, amíg nem tisztítják meg a területet, nem lehet vissza­menni. 

Olgának hívják azt a nőt is, aki a donecki területről, a 20 ezres Limánból menekült el, őt is Beregsurányból hozta el a polgármester. Két kis­gyermekkel jött Kisgörbőre a hazájában pékséget vezető asszony. 
 

– A városunkat egy hete elkezdték evakuálni. Amikor bombatámadás ért egy közeli települést, Izjumot, nekem az volt az utolsó csepp a pohárban, elindultunk. Félelmetes volt az egész, még sokáig süvített a fülemben a szirénák hangja. A 13 és a 7 éves gyermekemmel jöttem. Értik, hogy mi a helyzet, tudják, hogy háború van. Nem mondtak semmit, csak jöttek, csinálták, amit kell. Azt kívánom, hogy egyetlen ország se élje át azt, amit nekünk át kellett élnünk. Nem tudom, mi lesz velünk, lesz-e hová visszamennünk. S meddig tart még ez az egész? Három hónapig? Egy évig? Kettőig? – tette fel a megválaszolhatatlan kérdéseket. 

Kisgörbőn a menekültek ellátását hétköznap közétkeztetéssel oldják meg, ami szintén adomány, hétvégente magukra főznek a lakók, vagy felajánlja valaki, például egy család vagy szervezet, hogy főz nekik. A falubeliektől is sok segítséget kapnak. Az önkormányzat igyekszik állami támogatást szerezni a menekültek ellátásához, és rendezni a jogállásukat. 
 

– Néhányan rendelkeznek biometrikus útlevéllel, ami hosszabb távú magyarországi tartózkodásra ad lehetőséget, a többieknek pedig el kell intézni a státuszát, de a menekültügyi hivatalban dömping van. Mindenkinek személyesen meg kell jelennie, s van, akinek csak április 27-re kaptam időpontot – mondta Kozma Gábor. – Amíg nincs meg a hivatalos menekültstátuszuk, nem vállalhatnak munkát, nem utazhatnak ingyen. Meg kell oldani az oktatást a gyerekeknek és az egészségügyi ellátást is, amihez szintén kell a státusz, kivéve a sürgősségi eseteket. További nagy feladat munkahelyet találni, ami szintén nem egyszerű, mert nem beszélik a nyelvet, és cirill betűk­kel írnak, ami külön nehézséget okoz. 

Miért karolta fel az ügyet a polgármester? – merül fel sokakban a kérdés, hiszen egy ideje minden napját a menekültek támogatása, ügyeik intézése tölti ki. Még arra is jutott ideje, hogy az udvarra szárítót és hintát készíttessen, s földet hozatott magas­ágyásnak, amit beültethetnek a lakók. Ez elfoglaltságot ad a menekülteknek is, ami segít mentálisan átvészelni a nehéz időszakot. Lelkileg azért sem könnyű nekik, mert nem voltak senkire rászorulva eddig. 
 

– Tizenhét évig hivatásos katonatiszt voltam, jártam Afganisztánban, Irakban és Koszovóban – válaszol a miértre a polgármester. – Megtanultam, hogy ilyen helyzetben nincs idő hezitálni, lépni kell, segíteni. A legnagyobb eredménynek azt tartom, hogy most már lélekben is megérkeztek a menekültek, elkezdték tervezni, szervezni a jövőjüket. Bármekkora szeretettel is fogadjuk őket azonban, az integráció akkor is nehéz. Biztonságérzetet kell nekik adni, s hiába gondoltam, hogy csak pár hétre fogadunk be családokat, ezt az élet felülírta. 
 

Kozma Gábor végül megköszönte az adakozóknak a felajánlásokat. Hangsúlyozta: kínosan ügyel arra, hogy minden adomány célba érjen, szorgalmazza, hogy az adományozók akár személyes kapcsolatot alakítsanak ki a menekültekkel, akiknek az otthoniakkal való kommunikációját internet biztosításával teszik lehetővé. S mivel a menedékház működtetése folyamatos fel­adatot és kiadást jelent, továbbra is várják a felajánlásokat, mert – mint a polgármester a támogatottakról mondta – az utuknak még nincs vége. A kisgörbői önkormányzat által létrehozott támogatói számla száma: 11749053-15432508-10030008.