Bringával Európába, egy új élet felé fél lábbal és egy cicával

– Ő Gyula, régi ismerősöm, aki hosszú külföldi vándorlásra indul, s mielőtt Szlovénia felé elhagyná az országot, szeretett volna elköszönni tőlem, azért ugrott be Paraszára – mutatja be vendégét Lénárt Ferenc.

– Léna legendának számít az országban, s nem akartam búcsú nélkül itt hagyni, lehet, hogy többet nem is térek vissza az országba, ki tudja, mit hoz a jövő – mondja Gyula, és megöleli vendéglátóját, Lénárt Ferencet, akit barátai Lénának hívnak, s akit pár évvel ezelőtt az egyik kereskedelmi tévé a legérdekesebb tíz magyar közé választott. Léna kerékpáros útjai máig szenzációsnak számítanak. Ő vitte el kerékpáron a magyar zászlót a kínai olimpiára, s később elkerekezett Indiába, hogy Nepált, a Himaláját is érintve Kőrösi Csoma Sándor sírjára két marék magyar földet tehessen. Előzőleg bejárta Európát, aminek kétszer is nekirugaszkodott, mert az első alkalommal majdnem az életébe került ez a kirándulás. A világjáró Léna több mint egy éve szinte a világ végén, Kustánszeg falurészében, Paraszán talált otthonra. A falu külterületének számító Paraszán most 27-en élnek. Ez a kis település szinte már a világ vége, innét út nem vezet tovább.

– Egy ilyen helyre, végtelen nyugalomra vágytam a tengernyi bolyongás után, s jól érzem magam. De amit Gyula eddig produkált a járógépes lábával, az sem semmi, ám erről hagyjuk őt beszélni – kínálja hellyel barátját, a dorogi születésű Horváth Gyulát Léna, akit, útjait megismerve, hívhatunk Magyarország és Európa vándorának is.

– Az új életemet keresem, az El Caminómat járom (eredetileg El Caminóként is nevezik azt a középkori zarándokútat, mely Spanyolország Galícia tartományának fővárosába, Santiago de Compostelába vezet) - mondja Gyula, aki már hosszabb ideig volt kerékpárral Spanyolországban, s ott ragadt rá a spanyol nyelv némi ismerete is. - Most Portugáliába tartok, egy kedves barátom hívott meg, akivel, ha minden jól megy, közös vállalkozásba kezdünk. De nem ez volt a leghosszabb utam, először az akkor 11 éves lányommal kerékpárral kitekertünk 2012-ben a londoni olimpiára és vissza. Mindez hatvanhárom napba tellett. Hogy hosszú volt-e, szinte fel sem tűnt, mennyi idő alatt értünk ki – fűzi hozzá, majd a magyarországi túráira terelődik a szó.

Teljesítette az Országos Kékkört, ami három önálló túraútvonalat (egyúttal jelvényszerző túramozgalmat) jelent. Magába foglalja az Országos Kéktúrát, a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúráját és az Alföldi Kéktúrát, amely egybefüggő túraútvonal Magyarországon, hossza mintegy 2550 kilométer.

– Sok nekirugaszkodás volt ez, jártam a hegyekben gyalog és kerékpáron, aztán ahova nem tudtam biciklivel felmenni, sokszor két mankó segítségével tettem meg, majd az Alföldön ismét kerekeztem, lényeg, az összes pecsételő helyen jártam, s mindenhonnan megvan a pecsétlenyomatom. Spanyolországban is dolgoztam, miközben ott jártam. Önkénteskedtem zenészek, sportolók, jógaoktatók mellett. Rendben tartottam a lakásukat, és megvolt a kajám, de leginkább igyekeztem megtanulni a nyelvet. Persze, ez a nyelvtudás nem volt elégséges ahhoz, hogy komolyabb munkát kapjak. Itthon megpróbálkoztam az angollal, de brutális volt az, amennyit egy-egy tanfolyamért elkértek. 64 ezer forintot kellett volna fizetnem havonta, a havi bruttó kétszázezer forintos fizetésem mellett. Tönkre ment a párkapcsolatom, s a barátom, akivel egy albérletben éltünk, kiforgatott mindenemből. Annyim van, amennyi a kerékpáron és az utánfutón látható, meg a cicám. Őt a lányom szedte fel az út széléről, én meg örökbe fogadtam. A portugál barátommal megpróbálunk közös vállalkozást indítani, ha ez nem sikerülne, irány Írország, vagy Dánia, illetve az északi országok. Nagy a világ, a bicikli elvisz bárhova…

A nagyvárosokat kerüli. Most Szlovénián keresztül az olaszországi Genova a cél, ahol szintén várja egy barátja, s itt kompra száll, irány Spanyolország, Barcelona. Térképen megnézi a terepviszonyokat, igyekszik úgy utat választani, hogy megmaradjon a 200-600 méter közötti magasságú terepviszonyoknál.

– Mindig vadkempingezünk. Ha megragad egy-egy táj, ott megállunk, patakokban, forrásoknál fürdünk, ebédelünk. Soha sehol sem bántottak minket, sőt, előfordult, hogy segítettek is. Egyszer egy idős ember elkérte a biciklimet egy domb alján s feltolta az emelkedő tetejére. Másik alkalommal kerékárversenyző ért utol, s elcsodálkozott, milyen a vontatmányom. Kérdezgette, miben segíthetne, mert nagyon szeretne támogatni, mire mondtam, hogy mindenem megvan, erre elővett húsz eurót és a kezembe nyomta. Egy hétig megvolt a kajánk belőle, mert kevéssel is beérjük. Most még beállítom a váltót, aztán irány Szlovénia. A felszerelésem most még nehéz, mert viszek egy hónapra elegendő élelmet, négy gázpalackot, szerszámokat, mindent, ami a mindennapokhoz nélkülözhetetlen. Ami nagyon fontos, az a biciklilánc. Kéthetente átvizsgálom a láncot, újraolajozom az egészet, s remélem, nem lesz semmi technikai problémám. Nagyon vigyázok az összes holmimra, mert nekem az az élet itt, amit magammal viszek! Az útról blogot is írok, mottója: Bringával egy új élet felé az esélytelenek nyugalmával, fél lábbal és egy négylábúval! – köszön el, s mi is szerencsés utat kívánunk Lénával!