Különleges cserépedényt lehet megnézni a kanizsai múzeumban

– A Fő utcai intézményben kiállított edényt a fazekas családból származó Simon János készítette 1930-ban Pusztamagyaródon – mondta Gyanó Szilvia, a múzeum néprajzkutatója. – Apja és nagyapja is fazekasok voltak Paragszeren, ahol négy testvér dolgozott együtt. Közülük Simon Lajosról ismert, hogy Nagybakónakra nősült, és ott folytatta a mesterséget, Simon János Pusztamagyaródon telepedett le. A korsót Kerecsényi Edit vásárolta meg a múzeum számára 1963-ban Simon Jánosnétól. Az ilyen korsókból bort kínáltak, többnyire lakodalomban, de a hegyen is ilyet, vagy ennek kisebb változatait használták. Ez a korsó a fazekasnál maradt, viszont kölcsön szokták kérni tőle lakodalmakhoz. „Az ilyet háromszor tőtve buzával árultuk, mert ez igen szép cifra. Ez a miénk vót, vót ez már 20 lakodalomban is, mindig elkérték.” – mesélte a tárgy egykori tulajdonosa. Már a nagyobb mennyiségben előállított, de kisebb zsíros köcsögért másfélszeres mennyiségű gabonát kértek.

Szorgalmasan dolgoztak a korsókészítők

Gyanó Szilvia hozzátette: Zala vármegye déli részén nem alakult ki olyan nagy fazekasközpont, mint például Sümegen vagy Magyarszombatfán. Fazekascéheket ismerünk Nagykanizsáról, Bánokszentgyörgyről, Miháldról, de a falvakban, városokban rendelkeztek iparengedéllyel olyan gerencsérek is, akik kielégíthették a környék cserépedény igényét. Nem feltétlenül korongoltak egész évben, ahogy a kiállított korsó készítője sem. Simon János tavasztól őszig a földjén dolgozott, télen pedig a fazekasműhelyben tevékenykedett. Az 1920-30-as években május körül kiégetett 1000-1200 darab cserépedényt, azokat vitte kocsival „faluzni”. Többnyire terményt kapott edényeiért cserébe: búzát, rozst vagy babot. Pénzt kizárólag akkor kért a kerámiákért, ha azt nem lehetett megtölteni csereáruval, mert például kicsi volt a szájnyílása, mint a bugyogóskorsónak.

Esküvőt nem lehetett mindig tartani

– Hagyományos keretek között nem volt szokás bármikor lakodalmat tartani – folytatta a visszaemlékezést a néprajzkutató. – A parasztember tavasztól őszig nem ért rá, mert a földeken dolgozott. A csendes, ájtatos adventi időszakban nem illett, a nagyböjtben pedig kifejezetten tilos volt mindenféle hangos mulatozás, így a lakodalom is. Leginkább a nagyböjtöt megelőző farsangi időszakban tartották az esküvőket, valamint az őszi kisfarsang idején, amikor az éves betakarítási munkálatok lassan a végükhöz közeledtek. A kisfarsang a Szent Mihály-naptól Katalinig tartó időszak neve, mely a lakomák, a mulatozások és a lakodalmak őszi időszaka volt. A „Borszűrő Mihály” elnevezés utal a szüret kezdetére, mely Zalában a 20. század közepéig az októberi időszakra esett. A díszes, nagyméretű boroskorsók előkerültek lakodalmakban, az őszi társasmunkák (szüret, kukoricatörés) során vagy a szőlőhegyi pinceszerek alkalmával.