Kanizsáról indult Lengyák György a Magyar Atlétikai Szövetség utánpótlás-szakreferense

Egy minapi elismerése kapcsán kértük arra, hogy ossza meg velünk emlékeit a kanizsai évekről. Lengyák György Szombathely Sportjáért Életmű-díjat vehetett át tősgyökeres zalaiként, bár ahogy említettük, már nagyon régen elkerült innen. Vagyis Zalából, ahol 45 évvel ezelőtt, 1972 novemberében nevezték ki az Olajbányász Atlétika Sportági Sportiskola vezetőjének. Edzői pályafutását 15 éves ciklusokban méri és köti. 1972-től Nagykanizsán dolgozott, majd 1988-ban Kőszegre költözött. Sportági munkásságát folytatta, hogy aztán 2002-ben a szombathelyi atléták munkáját irányítsa, főként a sprinterekkel. Ma a Haladás szak-osztályvezetője, néhány éve pedig már a Magyar Atlétikai Szövetség utánpótlás-szakreferense, aki természetesen a versenyeken a pályákon figyeli a tehetségeket. Fotóz, videóz, elemez. Ha pedig az atlétikáról kérdezik, dől belőle a szó...

- Honnan jött a sport és az atlétika iránti szeretete? – kérdeztük tőle.

- Gyermekkoromból 12 évet a Nagykanizsától mintegy 30 kilométerre levő Szőkedencs és Csákány közötti erdőben, Szalasztó pusztán laktunk – kezdte ezzel a válaszát. – Hatan vagyunk testvérek és István bátyám mindössze egy évvel idősebb, ezért szinte mindenből versenyt csináltunk. Tönkrement babakocsikerékkel diszkoszt vetettünk, magunk által faragott gerelyt hajítottuk, az udvar sarkát felástuk és távolt ugrottunk. A pusztát átszelő homokos kocsiúton a két keréknyomban versenyt futottunk. Mivel messze laktunk mind a két falutól, ezért az iskolaidőt a Nagykovácsi Erdészeti Otthonban töltöttük és a falu iskolájába jártunk. Ott egy felejthetetlen testnevelőm volt, Barócs Laci bácsi. Nagyon szerettem, annak ellenére, hogy életem utolsó pofonját tőle kaptam hetedikben.

- De hogyan került Nagykanizsára? Milyen volt a hetvenes-nyolcvanas évek kanizsai atlétikai élete?

- Nagykanizsán a Landler Jenő Gimnáziumban folytattam tanulmányaimat. A négy év alatt tornásztam, röplabdáztam, cselgáncsoztam és végül a MÁV NTE kézilabdacsapatánál kötöttem ki, ahol szélső és beállós voltam. Egy bírói döntést nagyon zokon vettem, és a mutatványomért rövid időre eltiltottak. Mivel közel laktunk az Olajbányász-pályához és mozgás nélkül nem bírtam ki, elkezdtem edzésre járni. Első versenyemen, Zalaegerszegen, az Alkotmány Kupán már 650 centimétert ugrottam távolban, néhány hétre rá pedig 697 centiméterrel 4. voltam az utánpótlás-bajnokságon. Elhódított a „sportok királynője” a labdajátéktól, és maradtam. Nagyon magas szintű atlétikai élet folyt akkor Kanizsán. Steindl Jóska, Béres Sandi, Kandár Tibi, Dóczi Feri és még nagyon sok országos és egy-két nemzetközi szintű versenyző lett a sporttársam. És természetesen két felejthetetlen edzőm, Kollmann Páli bácsi és Dulgyovai Laci bácsi irányították az edzéseimet. Ekkor 12 és 24 órás váltott műszakban dolgoztam a vas-úton. Az éjszakázások miatt nem lehetett jó teljesítményt elérni. Abban az időben alakult meg az Olajbányász Atlétika Sportági Sportiskola, melynek azzal a feltétellel lehettem a vezetője, hogy elvégzem a segédedzői tanfolyamot. A tanfolyamot Zalaegerszegen Kauzli József vezette, akitől nagyon sokat tanultam. Soha nem fogom elfelejteni, hogy 1978. május 26-án 14.30-kor a Népstadionban, a Balogh Andrea, Neumayer Aranka, Zsiga Judit, Berczelly Judit összetételű 4x100 m-es serdülő váltó edzői pályám első országos bajnokságát nyerte. Két évre rá továbbadtam versenyzőimet kollégáknak, mert csalogattak Dunaújvárosba. Végül is maradtam szülővárosomban, de a kollégáktól már nem akartam visszavenni a versenyzőimet. Ezt meg ők nem felejtették el soha. Az 1968-69-ben született versenyzőkkel kezdtem el foglalkozni. Anek Judit, Kalamár Andrea, Mészáros Ibolya, Tulok Rita, Millei Zsuzsa, Csendes Zsuzsa, s mennyi sikert hoztak az Olajbányász Sport-iskolának. Velük kezdtem tanulni a gátfutás oktatását. Legmagasabbra Kalamár Andrea, „Kacsa” jutott, aki az Ifjúsági Barátság Verseny 400 m-es gátfutás döntőjébe is bekerült. Budapestre kerülve Kalamár Andrea felnőtt országos bajnok és válogatott is lett.

- De miért váltott, s hagyta maga mögött Kanizsát?

- Röviden talán csak annyit mondanék, hogy nem fért el két dudás egy csárdában, és a csárda vezetője nem az én rokonom volt. Ám az évek alatt bebizonyosodott, hogy ki dudál jobban...

- A felsorolás alapján jó pár tanítványa volt a dél-zalai városban. Élő a kapcsolata a kanizsaiakkal?

- Nagykanizsa a szülővárosom és itt élnek a testvéreim. Mindig szívesen jövök, és soha nem felejtem el azokat a szép éveket. A Sétakertben éveken keresztül megrendezett Téli Kupa mezei versenysorozatot, ahol Keller József 29-szeres válogatott labdarúgó négy éven keresztül verhetetlen volt. Vagy az óvodás atlétikai versenyeket, ahol az elsőn Jassó Anikó futásban, Siti Bea kislabdában állhatott fel a dobogó legfelső fokára. Ha nem is kanizsai, de zalai vetület, hogy a Zalaszám-ZAC a Haladással alkot egy együttest az atlétikai csapatbajnokságon. Az egerszegi Kámán Ferenc – akit már versenyzőkora óta ismerek – ennek az együttesnek a vezetője. A Magyar Atlétikai Szövetség utánpótlás szakreferenseként mindig nagy öröm számomra, ha zalai fiatal ér el olyan eredményt, hogy a korosztályos válogatottba beválogathatom.

- A sportágon belül szép karriert futott be. Ebben mennyit segítettek a Kanizsán eltöltött évek?

- A 45 évből, amit az edzősködéssel töltöttem, az a 15 év, ami Kanizsán volt, meghatározta edzői pályafutásomat. Dulgyovai Lászlótól, Kollman Páltól, Borbíró Tamástól és a szomszédvárból, Egerszegről Kauzli Józseftől nagyon sokat tanultam. Megtanultam tőlük, ami életemet végigkíséri, és edzőkollégáim felé is ez az intelmem: türelemmel és szeretettel oktasd, alázattal szolgáld a „sportok királynőjét!”.