Az angyalokból keményítőt főznek, a kokárda a lőlap közepe

A zalaegerszegi színházkedvelők idén tavasszal váratlanul új lehetőséget kaptak a szokványos teátrumi élmények mellé, a ZAZEE egyesület ugyanis kísérletképpen rendhagyó kamara előadásokat szervezett a városba. 

A Háy János regényadaptáció, Dante Isteni színjátékának Pokol fejezete, egy tipikus Himnusz-szavalóverseny megidézése, az Ecsedi Erzsébet játszotta Mintapinty iránti érdeklődés folytatás után kiáltott. 
Az őszi szezon első előadása a Nélküled. A történet egy erdélyi kastélyba kalauzol. Üres, romos kastély, az emlékek tartják össze a falakat. (Itt volt egy negyedik fal, de leomlott  - kiszól a mondat a színháziságra utalva.)
Igazából azt se tudtuk eldönteni, már elkezdődött az előadás, vagy csak készülődünk. A múzeum előtere, majd pincehelyiségei változtak kastélytermekké, amiket Bandi, a valahai tulajdonos család leszármazottja kapott vissza (kárpótlás?). Sután, de idegenvezet, hallgatjuk a terveit, a családtagokhoz kapcsolódó történeteket. Megyünk utána, félhomályban, zseblámpa fényénél, itt a konyha, itt a borospince, itt a szalon, könyvtár, itt a nagymama, látjátok milyen szép volt? Na, most felébresztettük, de nem kell  félni tőle. 
Lassan egyértelmű lesz, Bandi a jelenben létezik, de örökké a múltban él. Béres Miklós alakítja, sose lehetünk biztosak benne, hogy szöveget mond, vagy improvizál, vagy tényleg ő a Bandi. Keresetlen, minimalista a játék, mégis eszeveszett sodrásba kerülünk. (A legvégén derül ki, jól éreztük.)
A felújítandó, aztán idegenforgalomra szánt kastély maga a történelem, mármint a magyar. A közös. Bandi az egyik csúcspontnál Az Ismerős arcok Nélküled című dalával győzköd bennünket. Dehát épp az az egyik legmegosztóbb nóta, ami együvé akar gyűjteni, terelni. Szelíden, „aligénekelve” dúdolja, a lírai egyszerűségnek kéne szíveket olvasztani. 
Az ajtónálló kőoroszlánok, a beszakadt tetődarab, a környékbeliek által széthordott edények, bútorok, a felgyújtott könyvek hűlt helye belső térrel telik meg. A történelem két ittfelejtett pikareszk figurája, Bandi és Radu (Domokos Zsolt), a román kisegítő bevon bennünket a kastély sorsán keresztül átélhető múlt fényességébe, és a jelen szánalmasan esetlen sivárságába.  
De valami végig nem stimmel. Érezzük, a családtörténetet   elbeszélő valamit nem oszt meg velünk, a bizalmunk valahogy kissé megsoványodik. Pedig ügyesen szórakoztat, a szándéktalan humora eleven, értjük a kiszólásokat, ülnek a poénok. 
Nem félnek metszően aktuális utalásokra használni a darabot: a független színházak anyagi ellehetetlenítése, az SZFE (színművészeti egyetem) átalakítása, az emiatti ifjúsági ellenállás meglepően hézagmentesen illeszkedik a kastélysirató sztoriba. Veszteség, az is, ez is. A kötőanyag a zene és a kölcsönvett vers. „A nagyon pontosan elhelyezett négy zeneszám pillérként tartja össze a darabot, annak masszív szerkezetet adva.”, írja egy korábbi szegedi méltatás. Cseh Tamás-Bereményi Géza Születtem Magyarországon, a Csönded vagyok, Liszt Ferenc II. Magyar Rapszódiája mellé Baka István költeménye (Liszt Ferenc éjszakája a Hal téri házban) csatlakozik. Utóbbiban az alábbi szó szerint mellbevágó sor hallható: "az angyalokból/ keményítőt főznek vagy krumpliszeszt, és/ a kokárda a lőlap közepe.”
Béres Miklós mint monodrámát vezényli az előadást, ámbár Domokos Zsolt  súlyosan fontos partner. Mindent hoz, amire az alkalmi idegenvezetőnek szüksége van. Kisegítőt, nagymamát, a teljes képtárat. „Bandi, egyedül nem mászkálhatsz el, gyere, megyünk vacsorázni”, fogja karon a tétovává fáradt Bandit.
Nem szabadna elárulni az előadás letaglózó befejezését, ami minden addig elhangzottat alapjaiban értékel át. Nézőtársam kifele menet elmesélte, évtizedekkel ezelőtt járhatott a marosvécsei kastélyban, ami a szocializmusban elmegyógyintézetként üzemelt.