Mókás lidércnyomás

Lydia Deetz (Winona Ryder), apja halála után hazautazik Winter Riverbe a lányával, nevelőanyjával és menedzserével, egyben párjával. Tévés médiumként dolgozó hősünket még mindig kísérti a múltja, ami elől nem tud menekülni, Beetlejuice (Michael Keaton) ugyanis a holtak birodalmában tervezi a visszatérését az élők közé. És ez még csak a jéghegy csúcsa.

A Beetlejuice elsősorban Amerikában örvend nagy kultusznak, igazi halloweeni klasszikus, mely ennek ellenére az év minden szakaszában működik. A történetből készült szuper hangulatú rajzfilmsorozat is, a tényleges folytatásra azonban 36 esztendőt kellett várni. Hogy megérte-e? Ha egy ilyen filmnek az a célja, hogy kielégítse a rajongók vágyait, akkor a válasz egyértelmű igen. 

Az egyik legégetőbb kérdés az volt, hogy a fásult iparos, vagy a kreatív virtuóz Tim Burtont fogjuk viszontlátni és szerencsére ez utóbbi köszön vissza, nem akármilyen stílusban. A direktor láthatóan lubickol ebben a közegben, ez az ő terepe, itt mozog a legotthonosabban, de mit is jelent ez. Rögtön a nyitány, Danny Elfman zenéjével megadja az alaphangulatot, majd az expozícióban megismerjük a főbb karaktereket. A visszatérő figurák mellett akadnak új arcok, akik közül a legfontosabb a főhős lánya, Astrid (Jenna Ortega). Érdemes még kiemelni a bárgyú hódoló Rory-t (Justin Theroux), illetve a túlvilági frontról érkező, lélekszipolyozó Delorest (Monica Belucci), valamint a sziporkázó színészt, nyomozót, Wolf Jacksont (Willem Dafoe). Egyikük sem túl összetett jellem, noha a problémás tinédzserlány természetesen kulcsszerephez jut, de karakterívét előre látjuk. A többiek inkább egy-egy poénos, netán látványos gegért felelnek, melyek mind abban asszisztálnak, hogy Burton kiélhesse magát és visszarepítse a nézőt a 90-es évekbe. 

Mindezt úgy éri el, hogy teljesen elengedi a gyeplőt, megteremtve azt az őskáoszt, mely a címszereplő sajátja. Ez a fajta elemelt őrület kikezdheti az embert, de vitathatatlan, hogy ami egy sötét vígjátékhoz kell, az itt kreativitásban megvan. A túlvilági várótermet mindig élmény nézni, annyira tele van bizarrabbnál bizarrabb halottakkal, az összképet körbeölelő morbiditás pedig ad egyfajta bájt a helyenként rémálomba illő képsoroknak. A díszletek nemkülönben csodásak, nem beszélve a kosztümökről és sminkről, a külcsínbe tehát nem lehet belekötni. A sztori már más tészta, igyekeztek komplexebbre venni a képet és nem csak bohóckodni, ám ez nem feltétlenül sült el jól. A cselekmény több mellékszálat mozgat egyszerre, a temetéstől kezdve Beetlejuice exnején át Astrid udvarlójáig. Kiegészítő elemekként működnek, elhúzzák a mézesmadzagot, és elkezdi érdekelni a nézőt, hova fajulhat ez az egész, ugyanakkor a konfliktusok feloldásában iszonyú felületes a film. Mintha a saját szabályrendszerét se akarná tisztelni, helyette bagatell megoldásokkal elintéz több olyan ellentétet, melyek jóval több potenciált rejtettek magukban.

A Beetlejuice  Beetlejuice tehát közel sem lesz mindenki lidércnyomása, ez a fajta sötét világábrázolás és humor szélsőséges reakciókat válthat ki az emberből. Szintén nem válik előnyére, hogy sokrétű sztorit kíván elmesélni, csakhogy a konzisztenciát feláldozza az elszállt virtuozitás oltárán. Mégis, ezt a történetet, ennyi év távlatából, valahogy így kellett folytatni. Egyszerre tisztelegve az előd előtt, ám annak ismerete nélkül is érthetően átadva az élményt. Mert a Beetlejuice Beetlejuice mindenképp egy élmény, mely főként Burton rajongóinak lesz egy kísértet járta aranybánya.